Beethoven kastélya - a martonvásári Brunszvik kastély

A csend és zaj egyforma lett. A hallgatás nem jelentett menedéket az üres fecsegés, vagy gyötrő dallamok elől. A nap kacagva ontotta szebbnél szebb sugarait, bár csilingelésük sem zavarhatta meg a nő, Ludwig-ot ölelő érzékeny vágyódását. A várakozás próbára teszi a szerelmet, s – ha lehet – a kétely még ennél is veszedelmesebb.

Máskor mit sem kívánt volna többet, mint a tiszta égbolt, de most ebben sem látott különbséget. Mintha ezeregy éve bolyongott volna a hőn szeretett dús lombú fák között, még ha az izgalom fátyla takarta is előtte a bokrot, virágot, és a meseszép tavat. Annyiszor festette már számára szavakba a békét, mit a hullámok láttán érez, hogy nem tudja álom vagy valóság volt-e amikor a ők ketten sétáltak kéz a kézben itt a parton. Ki tudja már?

























Tekintete merengőn fürkészte a kastélyt, pedig az is rettenetesen untatta. Elegáns tartásáról ország szerte ódákat zengett agg és bakfis. Egy angol lady visszafogott bájával lakatta jól az éhes szemeket. Hamvas szürke ruhájában emelt fővel viselte a záport, nyáron fehéren ragyogott akár a Taj Mahal. Nem színezte a féltékenység vagy harag sem. Mióta utolsó simítását is elkészítették fütyült a világra. Állt ott, csak álldogált szépségesen, unalmasan…

Josephine beleborzongott a múlhatatlan tökéletesség gondolatába. Mintha e kastély felett legyökerezett volna az idő, és bambulna az örökkévalóságba. Mesebeli elveszett helyen lett talán fogoly, hol senki meg nem leli. Beethoven is ezért késlekedik ennyit?





Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.