Beethoven kastélya

A csend és zaj olyan egyforma lett. A hallgatás nem jelentett menedéket az üres fecsegés, vagy gyötrő dallamok elől. A nap kacagva ontotta szebbnél szebb sugarait, bár csilingelésük sem zavarhatta meg a nő, Ludwig-ot ölelő érzékeny vágyódását. A várakozás próbára teszi a szerelmet, s – ha lehet – a kétely ennél is veszedelmesebb.

Máskor mit sem kívánt volna többet, mint a tiszta égbolt, de most ebben sem látott különbséget. Mintha ezeregy éve bolyongott volna a hőn szeretett dús lombú fák között, még ha az izgalom fátyla takarta is előtte a bokrot, virágot, és a meseszép tavat. Annyiszor festette már számára szavakba a békét, mit a hullámok láttán érez, hogy nem tudja álom vagy valóság volt-e amikor a ők ketten sétáltak kéz a kézben itt a parton. Ki tudja már?




















Tekintete merengőn fürkészte a kastélyt, pedig az is rettenetesen untatta. Elegáns tartásáról ország szerte ódákat zengett agg és bakfis. Egy angol lady visszafogott bájával lakatta jól az éhes szemeket. Hamvas szürke ruhájában emelt fővel viselte a záport, nyáron fehéren ragyogott akár a Taj Mahal. Nem színezte a féltékenység vagy harag sem. Mióta utolsó simítását is elkészítették fütyült a világra. Állt ott, csak álldogált szépségesen, unalmasan…

Josephine beleborzongott a múlhatatlan tökéletesség gondolatába. Mintha e kastély felett legyökerezett volna az idő, és bambulna az örökkévalóságba. Mesebeli elveszett helyen lett talán fogoly, hol senki meg nem leli. Beethoven is ezért késlekedik ennyit?




T. G. Adrienn

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.