Én és a vendéglátás

“Gondolj a napraforgóra. A Nap felé fordul. Aki ennél mélyebbre hajol annak vége.
Felszolgálsz, de nem vagy szolga!
A szolgálat legfőbb művészet.
Az első szolgáló Isten volt.
Szolgálja az embert, de nem szolgája az embernek.” 



E sokatmondó szavak, egy méltán Oscar-díjas filmben hangzottak el, éppen Roberto Benigni szájából, aki a szerepe szerint pincérnek állt a Grand Hotel-ben. Messzire mutató bölcsességeit rengetegszer hallottam már, de igazán sohasem tettem magamévá. Noha korábban is dolgoztam vendéglátásban sokáig magam is kívülálló laikus voltam, kinek szemében ez reménykeltő volt, s mint keresztényt inspirált arra, hogy példát vegyek Istenről. Amikor a nagy jövés-menés közben a minap felderengett bennem e néhány rég nem hallott szó, azt gondoltam, ha hatalmam volna talán törvénybe is iktatnám, hogy minden munkahelyre, vagyis valamennyi területre, ahol emberek látnak el feladatokat, írják ki, fessék ki, tapétázzák ki vele a falakat! Főleg a vezetők által gyakran látogatott, jól látható helyekre.  Azonban, amíg főnökeink hitvallása csupán a saját zsebük megtömésének maximalizálása, és a munkavállalók kihasználása, a jól bevált gyakorlat a fenti idézet ellenkezője mellett tanúskodik.

Elindultak az úton felfelé, és lefelé csakis dominanciájuk fitogtatásának céljából néznek. A saját egzisztenciájuk megteremtéséért kutatják a szolgáltatásukban rejlő tökéletességet, de közben miért felejtették az emberséget, a józan észt, és a többi csacskaságot magukkal hívni útitársul?
Szomorú, hogy legtöbbször nem is a vendégek/ügyfelek, akikkel a munkák során kapcsolatba kerülünk, tekintik a személyzetet, élettelen szabályozható robotoknak. Akár egy automata: megnyomod a megfelelő gombot és már készül is a kávé, sül a tojás stb. Sokkal inkább tűnik ez ki olyan emberek viselkedéséből, akik pozíciójuknál fogva ugyanott, vagy feljebb állnak. Akit kiszolgálok, gyakran együtt érzőbben viseltetik irántam, mint akit „szolgálok” (persze egyede válogatja…).
Őszintén megvallom, hogy szánom magam, amikor ilyen lélekölő bosszankodások közepette töltöm napjaimat, de szánom őket is, mert időről-időre láthatóvá válik az irányú küszködésük, hogy felettünk való hatalmukat érvényre juttassák. Rengeteg munka rejlik abban, hogy az irántuk érzett alázattal vegyült ellenszenvet folyamatában fenntartsák bennünk…

Szerencsémre már régóta tudom, hogy az „urainkat” a legkevésbé sem foglalkoztatja a kérdés, hogy kik vagyunk igazából. Ezért, iránymutató nagymonológjaik közben én szoktam elmorfondírozni ugyanezen kérdés felett: valójában hogy is gondolkodhatnak rólunk? Vajon tudják-e, hogy  egyikünk sem a büntetését tölti le ilyen formában? Ha csak korunk világa a rossz anyagi helyzet, -azaz a tény következtében, hogy nem csücsülnek milliók a számlánkon –  nem kárhoztat minket. A legkegyetlenebb ítélet, ami ezért kivethető a köztünk robotoló tehetséges emberek számára, ha karrierista felettesek karmai közé kerül a megélhetéséért. Azok pedig a fizetésünkért cserébe talán joggal hiszik, hogy kedvük szerint gyötörnek, és teszik próbára türelmünket.
E tekintetben joggal merül fel a kérdés: Hol van a pont, ahol meg lehet, (ahol meg is kell) határoznunk azt a bizonyos határt? Nem hajlongunk már így is túl mélyen?


T.G.Adrienne

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.