Üdv, itt az Ever been !

Idegenek az otthonomban

By 8:23 , , ,


A szobám falait, emlékszem a szüleimmel, hármasban festettük ki. Akkoriban a barack szín volt a kedvencem, így a puszta látványa is ezeregy szép emléket ébreszt bennem. Ebből az időszakból származik az öreg függöny is. Hiába mosom ki, akár még több százszor, akkor sem nyeri már vissza régi formáját, de nincs szívem megválni tőle. Az eredeti fabútorokat többször újra kellett kárpitoznunk, ám az eredeti stílusuk mit sem változott a hosszú évek alatt. Semmi sem tűnt el nyomtalanul, ami egykor e ház éke volt, legfeljebb csupán átalakult, másképp vált a mindennapjaink részévé. A családunk évtizede óta lakja már a villát, s nem sokkal ezelőttig minden okom megvolt azt hinni, tovább adhatjuk örökségünket szokásainkkal, történelmünkkel együtt, de most, mintha semmivé válna, amit felépítettünk…




Megszokott dolog, hogy a birtokon, családon kívüli szerzetekkel fussunk össze. Általában látogatókról volt szó, akik nem sokkal később távoztak. Szeretettel láttuk, megvendégeltük őket, és elbeszéltük hagyományaink fontos pontjait. Előfordult, hogy hajléktalan vándorokat fogadtunk be, akik a tőlünk kapott segítség által nyertek új erőt, ahogy mi is számíthattunk szövetségeseink támogatására. Szobáinkban közel, s távol valamennyi vidékéről származó kultúra képviselte, és képviseltette magát. Ezt látva szomszédaink összefogásban való részvételre buzdítottak minket is. Amit eddig tettünk, és tettek ők is, szerződéssé formálták. Nem volt nehezünkre elfogadni megállapodást, hiszen egyébként sem állt szándékunkban változtatni “jó szokásainkon”. Az úgymond “kívül állókkal” együtt ettünk, nevettünk, sírtunk öregedtünk, változtunk.

A papíron még meg sem száradt a tinta, máris egy kisebb tömeg várakozott kapuink előtt. A szavunk is elakadt látva a tarka-barka társaságot, akik éppen bebocsátásra vártak, arról nem is beszélve, hogy akkorra már eldugottabb pontokon a kerítésen keresztül is belopóztak jó néhányan. Számát sem tudtuk az idegeneknek, akik elárasztották az otthonunkat. A gyerekeinket immár egy csoportban taníttattuk az övéikkel, meg kellett osztoznunk a garázson, beosztottuk a fürdőszobák, és a konyha használatát, na meg persze a házimunkát. Már aki hajlandó volt osztozni… Egyre többször kellett kulcsra zárni a hálószobánk ajtaját is, mert távollétünkben – még ha csak egy lépéssel kerültünk is arrébb -oda is befészkelte magát valaki, nem ritkán egy egész család. Befeküdtek az ágyunkba cipőstől, ruhástól, vagy éppen kölcsön vettek valamit, ami megtetszett, és többet hiába kerestük. A kiadott szobákba belesve láttuk miféle rongálást vittek végbe ereklyéink felett. A festményeket összefirkálva, vagy éppen a szoba közepén rakott tüzelősként láttuk viszont. A szép szóra sem hallgatott senki, pedig hány gyűlést tartottunk a szabályok lefektetése érdekében. Az ablaktörés mindennapivá vált, ugyanakkor a feladatok elvégzésében már egyre kevesebben vettek részt. 




Lehetetlenné vált a pihenés, mert a betolakodók – ezután már így neveztük őket – az éjszakát tekintették nappalnak. Rémülettel érzékeltük továbbá, hogy egyes családok tagjaiból agressziót vált ki a piros szín minden árnyalata, ezért nem hordhattunk többé ilyesmit. Immár napirendünk, öltözködésünk, és életvitelünk is megváltozott. Nem tisztelték sem szokásainkat, sem kultúránkat, sem minket. Egy napon férjem, és köztem az is felmerült, hogy megmaradt értékeinkkel együtt elköltözünk a házból.
Nem! – mondtam.- ez a mi otthonunk!

Fújtatva rohantunk a szomszédainkhoz, akiknél hasonló állapotok uralkodtak, mégis ahelyett, hogy összefogásban felléptünk volna, ahogy korábban a pecsétes szerződést lobogtatták előttünk. Nem volt mit tenni, nem volt mód jóvá tenni, vagy miben reménykedni. Azóta is így élünk, és reszketünk. A házunkban, a miénkben, ami már mégsem igazán és csak a mienk…


You Might Also Like

0 megjegyzés