Emma sztori - blogregény - 1. rész


Amikor Emma leszállt Seattle-ben, jócskán esett az eső. A gép ablakából kitekintve az egész nem tűnt többnek egy szimpla futózápornál, de későbbi tapasztalatai kegyetlenül összezúzták ez irányú reményeit. Miután végre megkaparintotta viseltes bőröndjét, már csak egy három órás buszút választotta el a Sedro-Woolley nevű kisvárostól, és ott élő családjától, akikhez napok óta útban volt. Minden idegszála tiltakozott a gondolat ellen is, hogy újra átlépje, - ahogy magában nevezte - George házának küszöbét, de tudta, ha most nem kerít rá sort, talán újabb évekig halasztaná, és kénytelen lenne tűrni a nővére, Gretchen keserű megjegyzéseit, ugyanis amióta tizenéves korában a lyoni nagyszülők a szárnyaik alá vették Emmát, mesteri szintre fejlesztette a lelkiismeretfurdalás-keltés tudományát. Előszeretettel emlékeztette őt, mekkora áldozatot hozott érte, amikor az édesanyjuk halála után, saját tanulmányai kárára tizenkét-tizenhat órás műszakban “gályázott” egy étteremben, csakhogy neki - az apjuk rendszeres és kiadós kocsmatúrái ellenére is - mindene meglegyen. Persze, az erről szóló nagymonológjai közben gyakran elfelejtette hozzátenni, hogy csak nyaranként állt munkába, a szezon letelte után pedig hetekre eltűnt és addig vissza sem tért, amíg a szeretet kishúga jólétéért, kemény munkával megkeresett pénzét mind egy szálig el nem verte. Ez a néhány aprócska, elhanyagolható részlet természetesen nem akadályozta meg abban, hogy rendre Emma lelkébe gázoljon, ő viszont tehetetlennek érezte magát Gretchen vehemens vérmérsékletével szemben. Bár sanyarú sorsának semmi köze nem volt későbbi sikereihez, előszeretettel rótta fel neki, hogy míg ő ragyogó életet élhet Párizsban, Gretchen csupán egy kis emeleti szobát, egy kimerítő állást és néhány jócskán elhasznált ruhát tudhatott magáénak. Jól tudta, milyen ellenszenvvel viseltetik az örökké részegeskedő apjuk iránt, de Emma bűntudata olyan joker volt a kezében, amit bátran bedobhatott, ha soha vissza nem térítendő kölcsönre, vagy segítségre volt szüksége. A családi látogatásra tehát, Emmát sokkal inkább a kötelességtudat, mintsem az apja vagy a nővére iránti szeretet sarkallta, de bízott benne, hogy a szép ajándékokkal és a jelenlétével egy időre megszabadulhat az érzelmi zsarolás fullasztó béklyójától. Seattle-ből így a parányira szűkült gyomra, a kitört kerekű, itt-ott behorpadt bőrönd, az eső, se semmilyen más körülmény nem fordíthatta vissza. Az őszi kalapját lefújta, a haját összekócolta a szél, a ruhája összevissza csúszkált rajta, a piros rúzs elkenődött az ajkain, de a tartása olyan rendíthetetlen eleganciáról árulkodott, amit bármelyik előkelő dáma elirigyelhetett volna tőle. Rezzenéstelen arccal, kihúzott háttal vonszolta a csomagját az ereszek alatt, a kedvenc magassarkú cipőjében tipegve, mintha jóval a mostoha körülmények felett állna - bár ő ezt közel sem gondolta így.

Habár, csak 9 éves volt, amikor az édesanyja autóbalesetet szenvedett, az emlékét úgy őrizgette, mintha az egész életére nézve meghatározó erejű volna. Élénken élt benne a kép, ahogy karcsú derekán megigazítja a szoknyáját, begombolja a blúzát és még egyszer eligazgatja fürtjeit, mielőtt kitette a lábát a házból. Emma titokban megannyiszor megleste őt, miközben a fésülködőasztal előtt készülődött. Kíváncsian figyelte, milyen sorrendben nyúl a különböző alakú és nagyságú tégelyekhez, mit vesz ki belőlük és hogyan viszi fel az arcára. Biztosra vette, hogy bármily ügyesen is próbált elrejtőzni, miközben elmélyülten figyelte Audreyt, mindannyiszor észre vette őt, mert néha-néha odahívta magához. Emma számára ezek az alkalmak olyan jelentőségűek voltak, mint más gyereknek a karácsony a szülinap és a húsvét együttvéve. Igaz, még sokadszorra is megszeppenve lépett elő, de alig bírta ki, hogy ne ugorjon rögtön az anyja ölébe, amit szerinte bizonyára nagyon rossz néven vett volna és talán örökre elvész a lehetőség, hogy ezt a néhány percet vele és a kincsestárával tölthesse. Illedelmesen megvárta, amíg Audrey előhúzza a kisszéket az asztal alól, majd nekilát őt is kicsinosítani. Ilyenkor legtöbbször kapott egy kis pirosítót és púdert az arcára, halvány rózsaszín rúzst az ajkára, amitől mindjárt olyan szépnek érezhette magát, mint a hercegnők a kedvenc mesekönyveiben. S ha ezzel végeztek, Emma kivételesen felvehette a kedvenc ruháját, Audrey szép frizurát is készített neki, aztán elmentek együtt vásárolni, ügyeket intézni, vagy csak sétálni. Bánta is Emma, hová viszik, amikor kivételesen megfoghatta és amikor nem figyelt, az arcához szoríthatta az anyukája vékony, hideg kezét. A kis városka utcáin a férfiak, hol megfordultak utánuk, hol biccentéssel üdvözölték, és valamennyien csodálták, bókokkal halmozták el őket és nem győzték hangoztatni, hogy Audrey le sem tagadhatná a gyönyörű kislányát. Emma örömmel fogadta a sok dicséretet, de ebben az egyben nem hitt igazán a csodálóinak. Bár a sötétbarna szemeit valóban tőle örökölhette és az arcát is ugyanaz az egyenes szálú szintén barna hajkorona keretezte. lehetetlennek tűnt, hogy ezen kívül bármiben is felérjen, vagy akár hasonlítson az anyukája szépségéhez.

***

Seattle neve hallatán az embereknek valamiféle látkép ugrik be, mondjuk az éjszakai város fényeivel. Másoknak az első Starbucks kávézó jut eszükbe, megint másoknak inkább már a Grace klinika Dr. Shepherdje, legrosszabb esetben pedig - amikor valaki zsigerből alábecsüli a város jelentőségét -, Washington államról Washington DC. Emmát ugyanennek a városnak a neve egy kellemes környezetben is szorongással töltötte el és itt, annak kellős közepén, a keserű emlékekkel kikövezett úton az érzés szinte elviselhetetlen volt, csupán a zápor enyhítette rajta némileg. Maga sem értette teljesen az okát, de sokkal jobban kedvelte Seattle-t esőben, mint ragyogó napsütésben. Valami megmagyarázhatatlan szépséget látott ilyenkor a város hatalmas felhőkarcolóiban, amit még Párizsban sem fedezett fel soha. Nem is értette, miért nem ilyenkor indulnak az emberek várost nézni, különösen a művészek és az olyan utazók, akik az épületek igazi arculatát jöttek kutatni. Legyen ugyanis turista vagy fotográfus az illető, a lehető legrosszabb, amit tehet, ha csupán a tiszta égbolt alatt szemléli az építészeti alkotásokat, de nála is nagyobb bolond az az építész, aki csakis napfényes (időre) próbálja szépnek beállítani művét. Napfényben semminek és senkinek nem nehéz szépnek mutatkoznia, de ha valami képes ilyen áldatlan időben is gyönyörködtetni az megérdemli, hogy valódi értéknek tulajdonítsák.


Miután egy - a szag és modor alapján - feltételezhetően valahonnan egy középkori majorból jött, illuminált állapotú "időutazó" nagy kegyesen beleegyezett, hogy a lába helyett Emma utazzon a mellette lévő ülésen, és a busz kigurult a pályaudvarról, gondolatai az épületekről magára az utazásra terelődtek. Hamarosan azon kapta magát, hogy egy szón töri a fejét, amelyik képes volna összefoglalni eddigi megpróbáltatásait. Csakhamar rá is talált egyre: “kalandos”.
Mondjuk, hogy az utazása Párizsból a nyugati part felső csücskében fekvő Seattle-ig “kalandosan” alakult. Egyéb esetben ez a kedves, bolondos szó meg is felelt volna a kritériumoknak, hiszen Emma bőrig ázva is képes lett volna nevetni magán, és most sem lett volna másképp, ha az a kis hang a kezdetektől ott nem motoszkált volna a fejében, amely minduntalan azt súgta: Ne menj!
Ez duruzsolt a fülében már akkor is, amikor beszállt az anyós ülésre Tamira mellé, aki lyoni konzervatórium óta legjobb barátnője volt. A tánciskola, a gyerekkor és a felnőtté válás legmeghatározóbb korszakait együtt élték át és Tami ismerte őt talán a világon a legjobban. S ahogy minden mást is, pontosan látta, mennyire ódzkodik barátnője az utazástól, de miután képtelen volt lebeszélni róla, mindent megtett, hogy elterelje Emma figyelmét az aggodalmairól. Szó se róla, nagyon elszántan vetette bele magát a küldetés teljesítésébe, és a szándék egy nemes szívből származott, azonban még a legerősebb jóindulat sem hidalhat át minden akadályt. Ha Emma és Tamira  összekerültek általában be nem állt a szájuk. Imádtak egymást túlkiabálva - külső szemlélő számára teljesen érthetetlenül - teli szájjal nevetve beszélni. Ilyenkor még az egyébként igen visszahúzódó, csendes természetű Emma is annyira el tudta magát engedni, hogy a régóta ismert kollégái sem ismertek volna rá. Így nem csoda, hogy a korai órák ellenére is alig, hogy kigurultak a parkolóból majd’ az egész város a kedvenc dalaiktól és a hangjuktól zengett. Még az autópálya első szakaszában sem volt gond, de menet közben az autó érthetetlen módon leállt és nem mozdult többet. Addig még kibírta, amíg lehúzódtak az útról, de ezután semmilyen hatással sem sikerült újra elindítani az autót. A tehetetlenségi erőt leszámítva... A két nő csakhamar ott találta magát az autópálya szélén, egy olyan problémával, amelynek megoldásához - táncosok lévén - egyikük sem értett. Tami próbált leinteni valakit, aki segíthet, közben autómentővel beszélt telefonon, Emma pedig taxit hívott. Szinte egyszerre tették le a telefont és ugyanazzal a mozdulattal nekidőltek a kocsi hátuljának, amitől hirtelen gurulni kezdett előre. Igen, Tami sosem volt feltétlen híve a kézifék használatának, ami most igencsak megbosszulta önmagát. Az autó a lejtős úton csak gurult, csak gurult egyre ferdébben kifelé, mígnem nekiütközött és át is törte a szalagkorlátot, majd azzal együtt még csúszott egy kicsit az árokban lefelé, amikor végre megállt. Emma nem kis lelkiismeret-furdalással szállt be a taxiba, amivel még elérte a TAP-Portugal járatát. Közvetlenül előtte azért ez alkalommal boldogan viselte volna, ha Tami egy kicsit kevésbé jó barát és elvárta volna, hogy ott maradjon vele és meghiúsítja az utazást. Eközben Tami is kacérkodott a gondolattal, mert neki sem volt jó előérzete, azt pedig különösen rossz jelnek vette, hogy amint Emma elment és az autót kiszabadították szorult helyzetéből, az minden gond nélkül működött, mintha mi sem történt volna.

Szerencsétlenségére Emmát még az első átszállásnál sem érte el telefonon, mert ő éppen a lisszaboni terminálon futkosott, hogy elérje a csatlakozást. Egy rossz kiírás miatt, több utastársával együtt kis híján lekéste a Bostonba tartó gépet, de - igaz, utolsó utáni pillanatban -, még felengedték rá és ő ment is. Hiába zakatolt a fejében a gondolat, hogy inkább, (természetesen egy kis városnézés után,) forduljon vissza Párizsba. Az Atlanti Óceán felett repülve már egyre gyakrabban és mind nagyobb súllyal tört rá az érzés, hogy bár nem érti miért, nagyon rossz ötlet most hazamenni, s a hang sem akart szűnni, amely továbbra is azt mondogatta: Ne menj! A belső békétlenséget azonban Emma mindig azzal hárította el magától, hogy a látogatás inkább kötelesség, mintsem vágy kérdése, és innen visszafordulni kidobott pénz lenne, hiszen még egy alkalommal biztosan nem szánna erre sem anyagi javakat, sem időt. A hang azonban a kézzel fogható logikus érvek ellenére sem akart megszűnni, vagy akár elhalkulni benne : “Van elég pénzed, ne menj!” 

***


A nagyszülei, a Franciaországba érkezése napjától kezdve minden támogatást biztosítottak számára. Annak ellenére, hogy eleinte Emma nem igazán hitt magában, ki láthatta volna jobban, nem éppen Audrey szülei, hogy mennyire hasonlítottak ők egymásra. A George-al való találkozásuk előtt Audrey is rajongott a zenéért, a színházért, de különösen a táncért. Gyerekkorától fogva balettozott, amíg túl nehézzé nem vált ahhoz, hogy komoly munkát keljen belefektetni. Nem viselte jól a kihívásokat, s ha volt rá mód, inkább meghátrált előlük. Azonban amíg az édesanyja megengedhette magának a könnyebb utat, Emma teljes lényével ugrott fejest az új életébe. Irigylésre méltó szorgalommal tanulta a nyelvet, felvette a tempót az iskolában és mérhetetlenül hálás volt, hogy mindez után lehetőséget kapott táncórákra járni. A lelkesedésnek azonban csupán valamivel több, mint a felét tette ki az őszinte érdeklődés, de hogy fáradtabb pillanataiban se jusson eszébe lazítani, Emma fejében állandóan ott motoszkál a gondolat, hogy a tündérmese bármelyik pillanatban véget érhet és ő újra George házában találja magát. Talán az ettől való félelme, talán a felejtés vágya tartotta vissza Seattle-től, de annyi bizonyos, ezután ritkán tüntette ki nővérét és apját a jelenlétével. Már repülőjegyek megvétele óta számított, sőt felkészült arra a jó néhány csípős megjegyzésre, ami várhatóan a hátán fog csattanni, de akkor, ott az utazás miatt az egész elképzelés sokkal valóságosabbá vált. Menekülni támadt kedve, ám Bostonból már nem volt visszaút. Ha otthon is megtudják, hogy a gépe Amerika földjén landolt és nem vette a fáradtságot, hogy meglátogassa őket, azt hosszú ideig hallgathatta volna. “Honnan tudnák meg?” - kérdezte magától miközben a Seattle-felé tartó repülő beszálló kapuját kereste, mindhiába. Kiderült, hogy a bostoni gép késése miatt lekéste a járatot. Nem csak egy járatot, hanem az utolsó járatot, ami aznap felszállt. A következő gép másfél nap múlva ment, egy újabb átszállással tarkítva Minneapolisban.
- Ilyen tényleg nem létezik! - bosszankodott - mintha az Isten sem akarná, hogy menjek! - Nem akarom! - hangzott a megerősítés a fejében, de olyan érthetően és hangosan szólt a fülében, mintha valaki fizikálisan szólt volna hozzá. A mellette ülő bácsi meglepetésére Emma fel is ugrott a helyéről, mintha áram csapott volna belé. “Miért ne akarná Isten, hogy meglátogassam a családomat!?
Hirtelen felindulásból fogta a holmiját és beutazott a városba, hogy ha már ott van, lásson is belőle valamit. Megebédelt a kikötőben, sétálgatott a városban, és keresett egy szállodát, ahol végre pihenhet és felfrissített magát, bár ez utóbbira különösen a lelkének lett volna szüksége. Csupán egy valakinek a hangjára vágyott jelen pillanatban, de mivel Párizsban késő éjszaka volt, nem akarta zavarni Fabient. Hosszú ismerkedés után, alig néhány hónapja tartó kapcsolatuk alatt, szinte minden percüket egymással töltötték, ha másképp nem ment, hát webkamerán keresztül, s most szörnyen furcsának tűnt, hogy ennyi ideje csupán néhány semmitmondó üzenetet leszámítva nélkülöznie kellett őt. Hogy a hiányát enyhítse valamelyest, azzal töltötte a maradék idejét, hogy a Faneuil Hall piacán neki, a nyolc éves kislányának, Agathe-nak és Tamirának vásárolgatott. Ezalatt szinte meg is feledkezett az érkezése valódi okáról. A nap végén alaposan megpakolva érkezett vissza a hotelbe, ahol engedte magát tovább álmodozni arról, hogy mégsem megy Sedro-Woodley-ba.

Hosszú órák óta motoszkált benne a gondolat, hogy közvetlenül indulás előtt sem hívta fel Gretchent, hogy felkészítse az érkezésére. Abból a megfontolásból nem gondolt erre, mert félt, a nővére hangja megingathatja az elhatározásában, amit utólag nagyon megbánna, különösen, mivel a nem éppen olcsó repjegyek is a kezében voltak. Ráadásul Gretchennek szokása volt a saját elképzelése szerint alakítani a dolgokat, s ha arról van szó Emma életét sem fél átrendezni egy pillanat alatt, ha úgy neki kényelmesebb. Előre felhergelte magát a gondolaton, hogy Gretchen hetekig hívogatná, mire egy megfelelő időpontot találnak a látogatáshoz, neki pedig borsózott a háta attól, hogy megint az ő kedve szerint ugráljon. - Nem! Most jövök, mert most és csakis most tudok, szóval ha tetszik ha nem, kénytelenek lesznek lenyelni. - gondolkodott. Most azonban felötlött benne, hogy talán éppen a nővére mentheti meg a találkozástól. Hátha éppen ők fújják le az egészet és küldik haza! Hátha ez a sok nehézség mind azt jel volt, hogy hiba lenne odamennie!
Amint lenyomta a hívás gombot idegesen felpattant és fel-alá járkált a szobában. Néhány másodperc múlva egy éles sípszó hasított a fülébe. Hiába próbálta hívni Gretchent újra és újra egyszer sem csöngött ki. - Miért is töltenéd fel a telefonodat… - korholta magában. Újabb vívódások árán aztán rávette magát, hogy megpróbálja felhívni az apját. Legrosszabb esetben, ha felveszi, azonnal megkéri, adja át a telefont Gretchennek, azonban őt is lehetetlen is volt elérni.
- Nagyszerű! Most mit legyen? - Ne menj!
Másnap vissza taxizott a reptérre, ahol a légi társaság értékesítője teljesen félreértette őt és egy Boston - Párizs repülő jegyet nyomott a kezébe. Ez már a sokadik jel volt arra, hogy menjen haza, mégsem hallgatott rá. Felszállás előtt utoljára megpróbálta felhívni Gretchent és George-ot, persze sikertelenül. Így került Seattle-be, a szakadó esőben a bőröndje mellett egy koszos ülésen és egyre erősödő ellenérzéssel zötykölődött a Sedro-Woolley-ba tartó buszon, miközben az eddiginél még tisztábban hallotta a hangot. “Ne menj!”
- Rendben. Ha a busz is lerobban alattam, visszafordulok.. - mondta magában kissé cinikusan. Nem számíthatott rá komolyan, hogy megtörténik, de kíváncsian várta mi fog történni. A busz sebességéből ítélve a sofőr pedálja alatt biztosan hímes tojás rejtőzött, de semmi jele sem volt, hogy a járműnek bármilyen hibája lenne. Seattle-ből Sedro Woodley-ba, azonban - természetesen -, nincsen közvetlen busz járat, így Emmának még legalább egyszer át kellett szállnia valahol fél úton, tehát volt még egy lehetőség, hogy az egész család látogatás meghiúsul az utolsó métereken. Hamarosan újra egy buszmegállóban üldögélt abban a reményben, hogy amire vár sosem jön el.
A növekvő késést látva annyira biztos lett a dolgában, hogy már megérdeklődte a visszafelé tartó busz menetrendjét is. A következő járattal készült visszamenni és végre véget vetni a kezdődő rémálomnak. Felállt, megfogta a bőröndjét, hogy átcsoszogjon a túloldalra, amikor egy sötét színű autó állta el az útját.



--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ne maradj le a folytatásról sem!

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.