Emma sztori - blogregény - 1. rész




Amikor Emma leszállt San Antonioban, jócskán esett az eső. A gép ablakából kitekintve az egész nem tűnt többnek szimpla futózápornál, ám későbbi tapasztalatai kegyetlenül összezúzták ez irányú reményeit. Miután megkaparintotta viseltes bőröndjét, fáradtan tipegett tovább kedvenc törpe sarkú cipőjében, a terminál kijárata felé. Miközben átverekedte magát a mobiltelefonjukon csüngő tinédzsereken, az idegesen rohangáló üzletembereken és turistákon, összeszorult a gyomra. Egész utazás alatt sikeresen távol tartotta magát a gondolattól, hogy hamarosan újra át fogja lépni - ahogy magában nevezte - George házának küszöbét, most azonban éles fájdalomként hasított belé a felismerés. A családlátogatásra Emmát sokkal inkább a kötelességtudat, mintsem az őszinte szeretet sarkallta, de bízott benne, hogy a szép ajándékokkal és a jelenlétével egy időre megszabadulhat az érzelmi zsarolás fullasztó béklyójától. A nővére ugyanis, - amióta tizenéves korában a lyoni nagyszülők a szárnyaik alá vették Emmát -, mesteri szintre fejlesztette a lelkiismeretfurdalás-keltés tudományát. Előszeretettel emlékeztette őt, mekkora áldozatot hozott érte, amikor az édesanyjuk halála után, saját tanulmányai kárára tizenkét-tizenhat órás műszakban “gályázott” egy étteremben, csakhogy neki (az apjuk rendszeres és kiadós kocsmatúrái ellenére is), mindene meglegyen. Persze, az erről szóló nagy monológjai közben gyakran elfelejtette hozzátenni, hogy csak nyaranként állt munkába, a szezon letelte után pedig hetekre eltűnt és addig vissza sem tért, amíg a szeretet kishúga jólétéért, kemény munkával megkeresett pénzét mind egy szálig el nem verte. E néhány aprócska, elhanyagolható részlet természetesen nem akadályozta meg abban, hogy rendre Emma lelkébe gázoljon, s ő tehetetlennek érezte magát Gretchen vehemens vérmérsékletével szemben. Bár sanyarú sorsának köze sem volt Emma későbbi sikereihez, előszeretettel rótta fel neki, hogy míg ő ragyogó életet élhet Párizsban, Gretchen csupán egy kis szobát, egy kimerítő állást és néhány jócskán elhasznált ruhát tudhat magáénak. Jól tudta, milyen ellenszenvvel viseltetik az örökké részegeskedő apjuk iránt, de Emma bűntudata olyan “joker” volt a kezében, amit bátran bedobhatott, ha soha vissza nem térítendő kölcsönre, vagy másféle segítségre volt szüksége.
Emma mély sóhajjal folytatta útját a reptértől a taxi állomásig dacolva a fáradtsággal és a márciusi időjárás viszontagságaival. A haját összekócolta a szél, a ruhája összevissza csúszkált rajta, a piros rúzs elkenődött az ajkain, de rezzenéstelen arccal, kihúzott háttal vonszolta a csomagját az ereszek alatt, mintha jóval a mostoha körülmények felett állna. San Antonio-ból parányira szűkült gyomra, a kitört kerekű, az itt-ott behorpadt bőrönd, az eső, sem az a csípős szagú taxis nem fordíthatta vissza, aki néma közönnyel várakozott, míg nagy nehezen betuszkolta a csomagját a hátsó ülésre.
- Uvalde, N High Street 15. - közölte. 
- Uvalde!? Az vagy másfél órára van innen! - méltatlankodott taxisofőr bajsza alatt. 
- Tudom. - Közölte Emma, miközben a telefonja után kutatott a táskájában. Egy perc csend után kíváncsian kapta fel a fejét, mert őszintén nem értette miért állnak továbbra is egy helyben.
A visszapillantó tükörben megvillanó szúrós tekintet azonban rögtön ráébresztette, mit mulasztott el. Kihalászott a tárcájából egy nagyobb címletű bankjegyet és a férfi napbarnított tenyerébe csapta. 
- A többit majd ha megérkeztünk - szólt Emma, miközben finoman hátradőlt az ülésen. A sofőr nagy sóhaj mellett áttette a kulcsait a másik kezébe, míg a pénzt a zsebébe csúsztatta.
- Mi a cím? - kérdezte flegmán a sofőr, de virsli ujjaival már az előtt nekiesett a GPS aprócska digitális betűinek, hogy elhangzott volna a válasz. Felbőgött a motor hangja, és az autó lassan kigurult a parkolóból. Emma előkapta a telefonját. Repülő üzemmódból normálra váltott, és végigolvasta a beérkezett üzeneteket. Már-már azt hitte mindegyik Tamirától jött, aki szeretett minden gondolatot új üzenetben elküldeni, mintha chat alkalmazáson belül írogatna, de akadt egy Fabientól is. Repeső szívvel nyitotta meg. 
“Hívj fel, ha leszálltál kérlek. Szeretlek!”
Emma nagyot sóhajtott. Valamivel hosszabb, valamivel szívhez szólóbb szavakra számított a kedvesétől és bár örömest tett volna eleget a kérésének, most kedve támadt megváratni. A hangja egyébként sem nyugtatta volna meg az aggódó kedvesét, aki az első pillanattól kezdve féltette őt az utazástól. Némi hezitálás után későbbre halasztotta Fabient, és visszatért Tamira üzeneteire. 
“Beindult az autó!” - Írta rögtön az elsőben. Emmának elkerekedtek a szemei, aztán elolvasta a következőt is. “Vontatni sem kellett, hazáig vezettem. Semmi baja.”
Aztán néhány másodperccel később a következő üzenetében ez állt: “Hívj fel, amint tudsz”.
Ennek nem tudott ellenállni. Tudta, hogy Tamira és Fabien ugyanabban a színházban dolgoznak, ahogyan ő is, és talán a barátja is ott lesz majd, amikor felhívja, de nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze, mi történt, miután beszállt a taxiba az autópálya mellett, otthagyva gyerekkori barátnőjét az árokba gurult autóval.
- Na végre - kezdte Tamira. A hangja visszhangzott az üres folyosón. Éppen akkor rohanhatott ki a táncteremből, amikor megcsörrent a telefon. - Nagyon aggódtunk! - folytatta - Ki volt kapcsolva a telefonod, pedig már régen meg kellett volna érkezned és… 
- Tamira, nyugodj meg. 20 perce sincs, hogy leszálltam - szakította félbe Emma, majd egyre jobban zavarták a remegő képkockák - Most hová rohansz? - kérdezte. 
- Fabient keresem. Miért csak most szálltál le? Mi történt?
- Több, mint egy órát késett a gépem. De nincs semmi baj! 
- Persze… És elérted Gretchent? Vagy apádat?
- Senki sem vette fel. Mindegy. Mi volt az autóddal?
- Mindjárt elmondom. - hadarta, majd a kamerát a színpad felé irányította, ahonnan a reflektor éles fénye vakított el a képet Emma előtt, majd az alatta álló alakok közül kirajzolódott a kedvese közeledő integető alakja. Nem tudott most azonnal elszabadulni, addig Tamira tartotta szóval. - Emi, nem tetszik ez nekem. - kezdte - A kocsim lerobbant, amikor ki akartalak vinni a reptérre, és amint elmentél “megjavult”. Aztán az a kényszerleszállás New-Yorkban, aztán Dallasban ragadtál, mert törölték a járatod és most ez a késés… 
- Mit akarsz mondani? El vagyok átkozva?
- Te jó ég, ne is mondj ilyet! - válaszolta Fabien és azzal a lendülettel maga felé fordította a telefon kameráját. Tamirával kicsit távolabb mentek a fekete függönyök erdejétől. - Drágám rossz előérzetem van, örülnék, ha inkább hazajönnél. 
- Nem fordulhatok vissza. Egy taxiban ülök a semmi közepén.
- Alaposan megnyugtattál - Fabien hosszú hajába túrt, majd folytatta - Éjszaka van, senki sem vár otthon… Inkább gyere haza, a pénz nem számít... 
Fabien szinte levegővétel nélkül mondta és mondta tovább, miközben Emma hátrahajtotta fejét az ülésen és a tetőt bámulta. Eleinte fárasztotta a férfi túlzó és indokolatlannak tűnő aggodalma, de csakhamar sikerült könnyedebb témára váltani. Az út részében a turbékolás mellett Emma nézhette hogyan állja meg a helyét Fabien, az új darab próbáján. 

A taxi pillanatok alatt eltűnt a környék elnéptelenedett utcái között. A csendet egy-egy kutya ugatása törte meg a távolban, amikor Emma a bejárathoz lépdelt. Tekintetét végig vonultatta texasi kertváros tipikus egyszintes házain. A kis előkerteken, a garázsok előtt parkoló középkategóriás családi autókon, kint felejtett bicikliken. A szomszédok közül alig-alig ismert valakit, de az egyik idős urat nagyon megkedvelte az évek során. A megismerkedésükre szinte egyáltalán nem, de arra jól emlékezett, hogy az úr sosem mulasztott el el feltenni néhány kérdést Franciaországról, az ételekről, időnként a politikáról. Emma ezúttal egy kis kedvességgel készült számára és kíváncsi volt a barátja ébren van-e ezen a kései órán, de hiába nyújtogatta a nyakát, a sréhen szemben parkoló szürke furgon eltakarta az ablakát. Mindegy, majd másnap. 
Azzal megnyomta George házának csengőjét, és várt. 
A csengő hangja elszállt a hűvös levegőben, de a ház néma maradt. Ismét csengetett, ami mindössze annyi eredménnyel zárult, hogy a szomszéd néni kitotyogott a verandára. Emma remélve, hogy biccentett felé átmeneti társra lel benne abban, hogy egy kedves mosollyal derítsék fel egymás estéjét, biccentett felé, de lebiggyesztett ajkú, görnyedt hátú asszonyság rezzenéstelen arccal nézett felé. Ekkor az apró kacatoktól duzzadó ridiküljéből lassan előkerültek a kulcsok és ha már efféle kedvessége nem számíthatott mástól, beengedte magát. Az ajtón belépve állott bűz ostromolta meg az orrát és idegrendszerét. Ha tippelnie kellett volna, mikor nyitottak legutóbb ablakot a házban, a legnagyobb jóindulattal is legalább egy hetet mondott volna, különösen mert az amerikai konyhában tornyosuló mosatlan edények bűze olyan mértékben keveredett a nappaliból áradó sör- és izzadtságszaggal, hogy az így létrejött szimfóniák pontos összetételét a legnagyobb parfüm keverők is csupán évek alatt tudták volna meghatározni.
- Vajon mi döglött meg itt? - tette fel magának a költői kérdést, mert Tamira végül visszakövetelte a telefonját Fabientól, akinek vissza kellett mennie dolgozni. 

A ház viszonylag új volt, de akik benne laktak aligha változtak az idő folyamán. Emma képtelen lett volna akár egy olyan tevékenységet is említeni, amit az apja a söriváson, a tévénézésen, az alváson és a természetes szükségletek elvégzésén túl rendszeresen végzett, vagy amiben ezek túl jeleskedett volna. Amikor döntés született a költözésről, Emma teljesen magára maradt a vak ragaszkodásával. Az európaias ház volt az édesanyja utolsó hagyatéka, s a hozzá kötődő az egyetlen megmaradt aprócska kapocs. Az egykori ház valamennyi szegletét Audrey rendezte be, a saját ízlése szerint választott bútorokkal, függönyökkel. A szobák egységesek, mégis egyediek lettek különböző színekkel és tematikával, mintha csak egy kisebb kastélyban járt volna az ember. George, - saját bevallása szerint - inkább az egyre romló megélhetési-, mintsem érzelmi okokból kívánt mihamarabb kiköltözni onnan, amit a már említettek alapján nem volt nehéz elhinni. Bár állítólag újra munkába állt, e vállalkozásának sikerét Emma kezdettől fenntartásokkal kezelte. Amióta George kikerült a rendőrség kötelékéből próbálkozott már a közeli plázákban, boltokban biztonsági őrként, még gyári munkásként is, de csodaszámba ment, ha egy sikerült egy hónapnál tovább megtartania a munkáját, mígnem a határőrség váratlanul befogadta. Azóta tengették életüket Gretchennel itt, Texas alsó csücskében. 

Emma egy órája várakozott egyedül a házban, amikor újra hívta Gretchent, sikertelenül. Lezuhanyzott, átöltözött és emberhez méltó állapotba helyezte nővére szobáját a maga számára, de az érzés, amit kezdetben türelmetlenségként könyvelt fokozatosan átlényegül egyfajta furcsa balsejtelemmé. Elhúzta az ablakokon a függönyt, egyedül a kislámpát hagyta égve és a telefonját idegesen csapkodta a tenyeréhez. Minden külső neszre összerezzent, majd újra az érintőfelület simogatásával oldotta a feszültségét. Bezárogatta az alkalmazásokat a telefonkönyv és a viber kivételével. Ez utóbbit megnyitotta és Fabien neve felett körözött az ujjával. Lezárta a billentyűzetet és megint felnyitotta. Logikusnak tűnt ugyanis, hogy a véletlenek játékának eredményeképp mindkettejük telefonja lemerült, - vagy, amit a bejárat melletti hatalmas bontatlan levélkupac alapján valószínűnek tartott -, kikapcsolták őket, mert nem fizették a számlákat. Az is előfordulhatott, hogy az apja szolgálatban van éjszaka a nővére meg talán valahol vendégeskedik, de egyedül lenni egy lényegében idegen házban akkor is nyugtalanná tette. Mérlegre tett minden mellette, illetve ellene szóló érvet és úgy döntött, felhívja Fabient. Pár másodperc elteltével kicsöngött a telefont, s már ez is adott számára annyi bátorságot, hogy elhagyja a szobát. Lassan körbejárta a kis helyiségeket. 
- Kérlek vedd fel - suttogta a telefonba.
A hűtő állapotából ítélve, mintha hetek óta senki sem lakta volna a házat. A konyha a mosatlan edényektől bűzlött, a konyhaszekrényben Emma egér rágta dobozokat talált. - Ennek a fele se tréfa - gondolta, amikor Fabien beleszólt a telefonba.
- Minden rendben ment? - kérdezte.
- Nincs itthon senki - válaszolta Emma és tudta milyen árulkodó a hangszíne, de mindennél jobban szüksége volt egy ismerős hangra. 
- Semmi baj, kicsim. Zárj be ajtót ablakot és maradj a szobában. - Próbálta megnyugtatni Fabien, ügyesen palástolva saját aggodalmát. 
Emmának eszébe jutott a hátsó ajtó, úgyhogy odament és ellenőrizte, majd megtette ugyanezt valamennyi ablakkal mindkét szobában. Éppen a sajátjában volt és Fabiennal beszélgetett, amikor éles hang süvített végig a házban. 

Csöngettek. Valaki csöngetett.
Emma gyomra újra parányira szűkült. A korábbi látogatásai alkalmával az apjának szinte mindig voltak különös külsejű vendégei. Cigarettafüsttől és alkoholtól bűzlő mocskos szájú férfiak, akiket nem mutatott be neki, de még találkoznia sem volt szabad velük, ezért jobbára az ajtót sem nyithatta ki, nehogy esetleg belefusson az apja egyik ilyen “haverjába”, ahogy előtte nevezte őket. Gretchenből is annyit tudott nagy nehezen kiszedni velük kapcsolatban, hogy ők George “üzlettársai”.
- Maradj a szobában. Előbb-utóbb elmegy - javasolta Fabien.
- Láthatja, hogy ég a villany a szobában - suttogta Emma és közben kilesett az ajtó résein a nappalin keresztül a bejárati ajtóig. 
A váratlan vendég újra csengetett és a bejárat melletti ablakon próbál belesni a házba, szerencsére a függönyök takarásában Emma biztonságban lehetett a tekintetüktől.
- Nem akar elmenni - suttogta Fabiennak, aki feszült csöndben várakozott a vonal túloldalán - többen vannak. 
- Hívd a rendőrséget. - Válaszolta.
Akkor le kell tennem a telefont - mondta Emma a félelemtől reszkető kezekkel, de közben bizonytalan mozdulatokkal tárcsázta a 911-et. Azon gondolkodott vissza menjen-e a szobába, de rosszabbnak tűnt nem tudni mi történik idekint, ugyanis a vendégek egyre hangosabbak lettek. Ismét csengtek és dörömböltek az ajtón. Emma gerincén csurgott a verejték, amikor észre vette, hogy a bejáraton lévő láncot sem illesztette vissza a helyére, amikor megérkezett. Néma léptekkel közeledett az ajtóhoz, hogy helyrehozza a mulasztást és hatalmas óvatossággal hajtotta végre a feladatot még éppen idejében, mert a következő pillanatban a hívatlan látogató elfordította a kilincset és olyan erővel csapta ki az ajtót - amennyire tudta -, hogy a heveder kis híján kiszakadt a falból. 
- Emma mi történik? - kérdezte ijedten Fabien a telefon túloldalán, ám ő képtelen volt válaszolni. 
Az ujját a hívás gombon tartotta, ahogy félre ugrott az ajtó nyílástól. Őt továbbra sem vette észre senki. Egy fekete dzseki ujjas kéz nyúlt befelé. A láncot tapogatta. A nő a konyha felé nézett és azt latolgatta lenne-e elég ideje keresni ott egy kést vagy hasonló önvédelmi eszközt, mielőtt egy fej is megjelenik a nyílásban és egyáltalán lenne-e értelme elsőként támadni, hiszen milyen válaszra számíthat feltehetően minimum 3-4 férfival szemben, ha rögtön késeléssel indít? A végén őt ültetnék le testi sértésért, vagy gyilkosságért. Ki tudja... Összeszedte a bátorságát és odalépett. Különben is, amíg ő a mosatlan-hegyen válogat háromszor rátörik az ajtót. A kezébe kapta az apja baseball-ütőjét, amit egyébként is hasonló esetekre tartott a bejárat közelében és odalépett az ajtóhoz. Első zavarában, a férfinak, aki éppen a házába készült betörni, a következőt találta mondani:
- Segíthetek!?


Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.