Emma sztori - 2. rész


Egy teremtett lélek sem volt a környéken, amikor az autó lefékezett előtte. A Sedro-Woodley felé vezető út teljesen elnéptelenedett, a buszmegállóban egyedül ő várakozott, s a mellette álló kis büfés bódé - ha egyáltalán működött - régen zárva lehetett. Az autó éppen Emma haladási vonalát állta el, s ha mindezt azzal a szándékkal tette, hogy alaposan ráijesszen, hát elérte a célját. Igyekezett nem kimutatni a bizonytalanságát és éppen neki készült, hogy a járművet megkerülve átmeneküljön a túloldalra, amikor a sofőr kiszállt és néven szólította. Emma egyből felismerte benne az egykori iskolatársát, az általános iskola egyik mókamesterét. Az elegánsabb megjelenést leszámítva a külseje mit sem változott az évek alatt, csupán vonásai jelezték némiképp az idő múlását. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy Zack és családja még mindig Sedro Woodley-ban élt és rögtön felajánlott egy fuvart Emmának. Vegyes érzelmekkel és többnyire csalódottan fogadta el a segítséget, holott a feje csak úgy zakatolt a kusza gondolatoktól, melyek megrohamozták. Illedelmes mosollyal hallgatta Zack hosszas és humorosnak szánt beszámolóját, bár később egyetlen szóra sem emlékezett az egészből. Nehezére esett elhinni, hogy ugyanazt az embert látja viszont, -saját bevallása szerint- sikeres üzletemberként, akitől az a sok buta csíny is származott. Ámulatból ámulatba esett vele kapcsolatban, de csodálat sem enyhítette a késztetést, hogy azonnal kiugorjon az autóból és ha kell akár gyalog és úszva menjen vissza Párizsba. Azt azért mégsem kívánhatta, hogy az ő autója is lerobbanjon alattuk, különben is, ennyi elszalasztott potya lehetőség múltán hálátlanság is lett volna kiszúrni egy kedves emberrel, akit otthon várnak a gyerekei.
Dél körül érkezett meg George házához. Zack majdnem közvetlenül a bejárat előtt tette ki, kedélyesen, üres és soha meg nem tartandó ígéretekkel tarkítva vettek búcsút, és a régi ismerős amilyen hirtelen feltűnt, olyan hirtelen ül el is tűnt a kertváros házai között. Emma most egy kicsit megszeppenve nézett utána, mert hiába fárasztották a roppant érdekesnek szánt élménybeszámolói, még mindig jobbnak tűnt őt hallgatni, mint átlépni a küszöböt George házában.
Csöngetett.
Itt soha nem érezte magát igazán otthon, és nem is akart ekképpen tekinteni rá, ennek megfelelően úgy viselkedett, mint bármelyik vendég: csöngetett. Aztán csöngetett újra és újra, de a házban kísérteties csend honolt. Annak idején kapott kulcsokat, magával is hozta őket, de úgy döntött tesz még egy próbát, mielőtt egyszerűen beállít. Azt gondolta - mert tőlük nagyon is kitellett -, talán látták az ablakból és szándékosan hagyják figyelmen kívül, hiszen majd úgyis bemegy, ha akar. Nem! Ha Fabien ilyen sok munkát ölt abba, hogy meggyőzze, neki is jár annyi tisztelet, mint mindenki másnak, ezúttal, egy ilyen kínkeserves utazás után, nem nagy elvárás, hogy tudomást vegyenek a létezéséről - nem úgy, mint régen.

Mintha csak tegnap lett volna, hogy kénytelen - kelletlen segített nekik kiköltözni a házból, amiben felnevelkedett. Igaz, Gretchen akkoriban sem bánt szűkmarkúan a megjegyzéseivel és említette is, hogy nem venné zokon, ha “az életében legalább most az egyszer” segítene az otthoniaknak. Emma ment is szolgai módon, de közel sem ezért rohant olyan szélsebesen Amerikába. A régi, európaias ház volt az édesanyja, Audrey utolsó hagyatéka, s a hozzá kötődő az egyetlen megmaradt aprócska kapocs is. Az egykori ház valamennyi szegletét Audrey rendezte be, a saját ízlése szerint választott bútorokkal, függönyökkel. A szobák egységesek, mégis egyediek lettek különböző színekkel és tematikával, mintha csak egy kisebb kastélyban járt volna az ember. Minden szegletében emlékek porosodtak, s bár George mostohán bánt velük, Emma célul tűzte ki, hogy annyit menekít ki onnan, amennyire csak képes. Többnyire aprócska kacatok voltak, de akadt néhány nagyobb darab is és Emma csakhamar úgy döntött, hogy bérel egy raktárt az ereklyéknek, amiről csak ő tud, ő fizet érte és csakis neki lesz hozzá kulcsa. A pakolászás alatt egy igen jelentős gyűjteményt szedett össze, ami most állt és porosodott valahol a régi ház közelében. Emma elképzelése az volt, hogy majd apránként elhordja az ereklyéket, de a terv bizonyos a magánéletében bekövetkezett változásoknak köszönhetően egyelőre szünetelt.
Amikor döntés született a költözésről, Emma teljesen magára maradt a vak ragaszkodásával, az anyjuk halála óta folyamatosan iszákos apjuk és az őt kiskacsaként követő makacs nővérével szemben. A folytonos távollétére hivatkozva nem volt szava semmilyen kérdésben, hiába is szedte össze minden erejét, hogy az apja iránt érzett undort leküzdve vitába szálljon vele. Különben is, George - saját bevallása szerint - inkább az egyre romló megélhetési, mintsem érzelmi okokból kívánt mihamarabb kiköltözni, amit nem volt nehéz elhinni. George - ahogy Emma gyerekkoruk óta hívta a sörhasú erőszakos, bűzlő alakot a nappali kanapéjáról - nyugdíjas rendőröknek járó juttatásokból képtelen volt fedezni az igényeit, így határőrként kezdett új karrierbe.

A környék csendes volt, csak  egy-egy szomszéd bújt elő, de egyikük arca sem volt közöttük ismerős. Az egyik idős hölgyet sokáig figyelte, ahogy magabiztos, de lassú léptekkel közeledett a postaláda felé, majd vissza. Remélte, hogy átmeneti társra lel benne abban, hogy egy kedves mosollyal derítsék fel egymás napját, de lebiggyesztett ajkú, görnyedt hátú néni rá sem hederített. Körbenézett a kis kertvárosi utcán és arra gondolt, mennyire tipikus. Fehér kerítések szegélyezték a frissen nyírt fűvel borított előkerteket, a legtöbb ház előtt valamilyen középkategóriás autó állt, az egyetlen oda nem illő objektum a rézsút szemközt parkoló sötétszürke furgon volt, de Emmának valahogy ezen sem akadt meg a tekintete. Nem nyitottak ajtót. Az összevisszaságtól duzzadó ridiküljéből lassan előkerültek a kulcsok és ha már efféle kedvessége nem számíthatott mástól, hát beengedte magát. Az ajtón belépve állott bűz ostromolta meg az orrát és az idegrendszerét. Ha tippelnie kellett volna, mikor nyitottak legutóbb ablakot a házban, a legnagyobb jóindulattal is legalább egy hetet mondott volna, különösen mert az amerikai konyhában tornyosuló mosatlan edények bűze olyan mértékben keveredett a nappaliból áradó sör- és izzadtságszaggal, hogy az így létrejött szimfóniák pontos összetételét a legnagyobb parfüm keverők is nagy üggyel-bajjal tudta volna meghatározni.
- Vajon mi döglött meg itt? - tette fel a költői kérdést.
A ház viszonylag új volt, de akik benne laktak aligha változtak az idő folyamán. Emma nagy bajban lett volna, ha akár egy olyan tevékenységet kellett volna említeni, amit az apja a söriváson, a tévénézésen, az alváson és a természetes szükségletek elvégzésén túl rendszeresen végzett vagy amiben ezek túl jeleskedett volna. Újabban állítólag dolgozni is eljárt, de ennek sikerét ő kezdettől fogva igen nagy fenntartással kezelte. Az apja esetében egyenesen csodaszámba ment, ha egy hónapnál tovább is sikerült megtartania az állását. Amióta kirúgták a rendőrségről, próbálkozott már a közeli plázákban, boltokban biztonsági őrként, de még gyári munkásként is kipróbálta magát, mielőtt a határőrség befogadta. Emmának alig egynéhány emléke volt róla józanul, az is egészen kicsi korából, amikor az édesanyja kedvéért hajlandó volt megerőltetni magát egy-egy ünnepi vacsora kedvéért. Az ezt követő időszak emlékei azonban jóval élénkebben éltek benne.

Ha nagy ritkán kitette a lábát otthonról, a hazafelé rend szerint útba ejtette valamelyik helyi kocsmát. Az utcasaroktól a ház küszöbéig általában már csak imbolygott és ordítozott, de az is megesett, hogy négykézláb mászott el bejárati ajtóig. Érkezését artikulátlan, de annál hangosabb ordítozás kísérte, amire Emma még az emeleti szobában is minden alkalommal felébredt. Nyakig húzta a takaróját és hallgatta, ahogy az anyja csitítgatni próbálja George-ot, akiről immár az egész környék nyugtázhatta, hogy menetrendszerű napjának utolsó pontjához érkezett - amikor ilyen módon áll bosszút élete minden keserűségéért. Egy este azonban, órákkal a szokott idő előtt ért haza. Gretchen és Emma javában élvezték a zavartalan játékot a nappaliban, míg Audrey tiszta ágyneműt húzott a gyerekeknél. George váratlanul berontott a házba, s még mielőtt Audrey leért volna, nekirontott Emmának, aki a Gretchennel folytatott játék közepén nevetgélve állt az apja foteljében. Tudta ugyan, hogy a házi szabály szerint neki az öreg bútordarab közelében sem szabadott volna lennie, nemhogy felmászni a rá, ám erről George távollétében érzett önfeledt szórakozásban, - ahogy minden gyerek - az ilyesféle szabályokról hajlamos volt megfeledkezni. A férfi gondolkodás nélkül vetette rá magát a kislányra, aki jó néhány kemény ütést volt kénytelen elszenvedni, mielőtt az anyja közbelépett. Gretchen a jelenetet a sarokban lapítva nézte végig és akkor sem mert mozdulni, amikor Emma a félelemtől zaklatottan felrohant az emeletre. Lihegve szedte a lépcsőfokokat s nem egyszer meg is botlott mielőtt a szobába érve, a kispárnájába fúrta a fejét. Majd' egy órán át zokogott vigasztalhatatlanul, mire elért a szomorúság néma agóniájához. Lentről jól hallotta az apja durva szitkozódását, és azt is, ahogy a haragja lassan lecsendesül és helyette Audrey kerül középpontba. A családban nyílt titok volt, hogy George-tól két lány helyett fiú gyerekekre vágyott. Egyikük sem próbált hallgatni róla, talán ennek eredményeképpen lett Gretchen később annyira férfias nő, de Emmának inkább lelkiismeretfurdalást okozott. Valahányszor az apjuknak valami gondja akadt a lányaival, a téma azonnal előkerült, s tőrként döfködte mindannyiuk szívét. Most sem történt másképp, csakhogy ezúttal Audrey védekezésképpen olyat mondott, amire nem számított.
Gretchen a lépcső tetején üldögélt, amikor Emma kikukucskált a szobából, hogy lássa csitultak-e kedélyek és akaratlanul is kihallgatták a szüleik magánbeszélgetését. A nagy kiabáláshoz képest jóval lejjebb vették a hangerőt és néhány szót nem is értettek rendesen, de a lényeget sikerült kivenni. 
- Te akartál még egy gyereket, nem én... - morogta Audrey, miközben szokásához híven nagy valószínűséggel nappaliban jött-ment és pakolászott George körül. 
- De nem lányt!  - Vágta rá George. 
- Nem kívánságműsor. Tehetek én róla, hogy az lett...!?
- Az én családomban csak fiúk születtek. szólt George és hallani lehetett, ahogy ezután nagyon kortyol a söréből.
- Na és?
Egy ideig senki sem szólalt meg, aztán megint George folytatta.
- Én mondtam, hogy ne tartsd meg. 
- Én meg azt mondtam, hogy már késő volt!
- Na persze, tudom én, hogy miért nem akartad..   
George korholása nem itt ért véget, de Emma  az újabb gyomros után nem sokat hallott belőle. Kicsi volt, hogy minden szót pontosan értsen, de az világos volt, hogy őt egyikük sem akarta. Soha senkivel, még Gretchennel sem beszélt a halottakról s bár később sok minden másra is fény derült, a hosszú évek sem tudták tompítani a súlyos szavak élét.

Ahogy az emlék átfutott az agyán, ismét menekülni támadt kedve. Ilyen hosszú idő múltán, a másik házban sem akart a nappali közelébe sem merészkedni. Az eset után, - bár más miatt is - a részeg férfi a fotelben inkább George lett, mint apa, s már a régi házat sem hívta soha otthonnak. Emma jó néhány órája egyedül volt, és mit sem sejtett azokról a veszélyekről, amelyek odakintről leselkedtek rá. Mindaz, amitől az utazása során az a rengeteg akadály próbált tőle visszatartani, megkezdődött és gyorsvonatként hajtott felé. 


Lezuhanyzott, átöltözött és megint megpróbálta felhívni George-ot és Gretchen-t, hogy legalább azt megtudja mikor érnek haza, de vagy mindketten megváltoztatták a telefonszámukat, - vagy, amit a bejárat melletti hatalmas bontatlan levélkupac alapján valószínűbbnek tartott -, kikapcsolták őket, mert nem fizették a számlákat. A ház, legalábbis a hűtő állapotából ítélve -, olyan volt, mintha már hetek óta senki sem élt volna benne. A konyha a mosatlan edényektől bűzlött, a konyhaszekrényben egér rágta dobozokat talált. Őt is meglepte, de valamilyen csoda folytán internetet azért lehetett csiholni a házban, - mondjuk úgy, hogy a szomszéd óvatlan wi-fi-jének köszönhetően -, így végre hosszabban beszélhetett Fabiennal és adott életjelet magáról a barátainak is. Fab hol megkönnyebbülve, hol egyre növekvő aggodalommal hallgatta az Emma odaútjáról tartott beszámolót. Megkönnyebbült, hogy megérkezett, feszült volt, mert még mindig senki sem tudott az ottlétéről és szinte megharagudott amiért minderről csak utólag értesült. Bár ez nem tartozott a favoritjai közé, mégis helyben letetette Emmával a nagy esküt, hogy legközelebb minden hasonló dologról azonnal szóljon neki, bármilyen napszak is van, különben állandó aggodalomban fogja élni az életét, mikor távol van. Éppen a fejmosás utáni békülés vette volna kezdetét - már amennyire ez Skype-on keresztül megoldható -, amikor csöngettek.
Emmát valami rossz érzés fogta el. A korábbi látogatásai alkalmával az apjának szinte mindig voltak különös külsejű vendégei. Cigi füsttől és alkoholtól bűzlő mocskos szájú férfiak, akiket nem mutatott be neki, de még találkoznia sem volt szabad velük, ezért jobbára az ajtót sem nyithatta ki, nehogy esetleg belefusson az apja egyik ilyen “haverjába”, ahogy előtte nevezte őket. Gretchenből is csak annyit tudott nagy nehezen kiszedni róluk, hogy George velük üzletel, többet nem. Egy pillanat türelmet kért Fabien-tól, aki a gép előtt várakozott és kedvetlenül lement a földszintre, de továbbra is tanácstalanul állt az ajtónyitás kötelességével szemben. Ezalatt az illető újra csengetett és Emma látta, ahogy az ajtó melletti ablakon próbál belesni a házba. Szerencsére a függönyök mind el voltak húzva és még oldalról sem látott be. Több ingerültnek tűnő férfi hangját hallotta az ajtón kívülről és egyre nyugtalanabb lett. Magához vette a telefonját és miközben a halkan a bejárati ajtó felé lépkedett újra megpróbálta hívni a család tagjait, természetesen hiába. A félelemtől megmerevedve állt a lépcsőn és azon tanakodott vissza rohanjon-e az emeletre, de rosszabbnak tűnt nem tudni mi történik idelent, mint időt veszíteni azzal, hogy szól Fabiennak, aki úgyis képtelen lenne neki segíteni. Biztos, ami biztos tárcsázta a 911-et és a hívó gombon tartotta az ujját. Valaki újra csengetett és erőteljesen dörömbölt. Emma gerincén csurgott a verejték, ahogy eszébe jutott, vajon be van-e zárva a hátsó ajtó, de ekkor vette észre, hogy a bejáraton lévő láncot nem illesztette vissza a helyére, úgyhogy megpróbálta most megtenni. Néma léptekkel és hatalmas óvatossággal hajtotta végre a feladatot még éppen idejében, mert a következő pillanatban a hívatlan látogató elfordította a kilincset és olyan erővel csapta ki az ajtót - amennyire tudta -, hogy a heveder kis híján kiszakadt a falból. Emma elugrott az ajtó nyílástól, mert egy fekete dzseki ujjas kéz nyúlt befelé és a láncot tapogatta. A konyha felé nézett és azt latolgatta lenne-e elég ideje keresni ott egy kést vagy hasonló önvédelmi eszközt, mielőtt egy fej is megjelenik a nyílásban és egyáltalán lenne-e értelme elsőként támadni, hiszen milyen válaszra számíthat feltehetően 4-5 férfival szemben, ha rögtön késeléssel indít? A végén őt büntetnék meg testi sértésért, vagy ki tudja. Összeszedte a bátorságát és odalépett. Különben is, amíg ő a mosatlan-hegyen válogat háromszor rátörik az ajtót. A kezébe kapta az apja baseball-ütőjét, amit egyébként is hasonló esetekre tartott a bejárat közelében és odalépett az ajtóhoz. Első zavarában, a férfinak, aki éppen a házába készült betörni, a következőt találta mondani:
- Segíthetek!?


--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A többi epizód megtekintéséhez KATTINTS IDE!

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.