Emma sztori - Prológus



- Segíthetek!? - Kérdezte Emma erőltetett határozottsággal a férfitól, aki az ajtót feszegette és fél gyűrűktől tarkított, kezével a hevedert rángatta kívülről. A verandán égő lámpa fénye végigcsúszott hátrasimított fekete haján. A nő reszkető ujjakkal szorongatta a telefonját, de hiába tárcsázta a 911-et, egy pillanatra sem merte levenni szemét a kései látogatóról, aki másik két barátjával érkezett. A bátorsága éppen arra volt elég, hogy riadtságát rezzenéstelen komolyság mögé rejtse.
- Milyen kedves! - szólt a férfi dermesztő mosollyal szólt hozzá, míg a másik kettő nekik háttal állva pásztázta a környéket - George Davist keresem.
- Nincs itthon, de megmondom, hogy kereste - mondta Emma és olyan gyorsan hajtotta be az ajtót, ahogy csak tőle telt, a férfi nem hagyta magát lerázni. Még idejében a küszöbhöz szorította a bakancsát. Emma zavartan felszisszent, most már a hangja is megremegett, ahogy megkérdezte
- Átadhatok neki egy üzenetet?
- Attól tartok, az nem lesz elég - vágta rá a férfi.
- Ebben az esetben jöjjön vissza később - mondta Emma, de a bakancs továbbra is útban volt.
- Megkérdezhetem kihez van szerencsém? - kérdezte a férfi, a korábbinál keményebb hangon. Emma azt gondolta, nem kellene megmondani neki kicsoda, de híján volt a jó ötleteknek. Végül az igazság mellett döntött.
- A lánya vagyok. De mint mondtam, - kezdte, próbálva átvenni az irányítást - nincs itthon. Hagyhat neki üzenetet, vagy jöjjön vissza holnap.
- Üzenetet… - motyogta félig maga elé a férfi, míg összenézett a társaival, majd visszafordult és ezzel a lendülettel berúgta az ajtót. A heveder kiszakadt a falból, s az ajtó helyén hatalmas tátongó lyuk keletkezett. Emma a lökéstől háttal nekivágódott a bejáratot a nappalitól elválasztó üvegfalhoz, amely most hatalmas csörömpöléssel tört apró pici darabokra. A tarkójából szivárgott a vér és az egész testén pici vágások jelentek meg. A szilánkok mindent beterítettek, Emma mobilját is maguk alá temetve. Három idegen volt a házban. Hárman egy ellen. Nem maradt más, mint a menekülés. Felugrott és a hátsó ajtó felé vette az irányt. Valaki elkapta a csuklóját és úgy szorongatta, mint egy szájzáras buldog az ünneplőcipőt. Már-már azt hihette ezzel vége, de váratlanul éles fájdalom hasított a halántékába, ahogy Emma hozzávágta a görög vázát. Ám míg ez szédelegve tántorgott, kinyitotta a hátsó ajtót, ám odakint egy másik másik támadója várta. Visszafelé indult a szobája felé, ahol talán elbarikádozhatja magát. Majdnem elérte a szoba ajtaját, amikor egy erős kar átfogta a derekát és elhúzta onnan. Elveszítette maga alatt a talajt. Hiába kapálózott, rugdalózott, próbált kiszabadulni, ezúttal nem kapott több esélyt a menekülésre. A támadója levágta a földre és ököllel az arcába csapott, miközben ráüvöltött, hogy maradjon végre veszteg. Ezután a hajánál fogva felrángatta a földről és az asztal felé rángatta. Az étkezőasztalhoz érve egy másik pofon várta a fekete szemű, körszakállas, ajtó törő betolakadótól is, majd az ujjai közé fogta Emma arcát és azt mondta:
- Ha még egyszer próbálkozol valamivel, vagy sikítasz, zokszó nélkül átvágom a torkod! Megértetted!?
Emma bólintott.
Aránylag könnyen kikövetkeztethette, hogy ez az ember irányította a másik kettőt is, így magában elnevezte vezérnek, míg a másik kettő lett a szolga. Ezután a díszes társaság, így négyesben helyet foglalt. Emma az asztal egyik oldalán, megkötözött kezekkel, mögötte az egyik néma szolga, előtte a vezér a másik szolgával.  


- Akkor kezdjük elölről! Ki vagy te? - kezdte a vezér.
Emma nem válaszolt, csak mereven bámult maga elé. Hosszú percek teltek el pattanásig feszült hangulatban, mire az egyik férfi az asztalra csapott.
- Válaszolj már!
- Emma Davis - szipogta.
A férfi felállt és ismét pofon vágta a nőt. Emma sírva fakadt.
- Hazugság! George Davisnek egyetlen lányáról tudok, de ő jobb, ha nem kerül a szemem elé, mert a kutyáimmal tépetem szét! Ki vagy te!? - üvöltötte a vezér.
- Emma Davis! - szólt és újra csattant a pofon. - Nézze meg az igazolványaimat! - mondta és a fejével a táskára mutatott a pulton. Az egyik szolga fogta a táskát és a tartalmát az asztal közepére borította. A bizonyítékok Emmát igazolták.
- Érdekes, - szólt a férfi kisvártatva - sosem hallottam még George Davis Emma nevű lányáról.
- Párizsban élek, látogatóba jöttem - válaszolta.
- És tudod te, Emma Davis Párizsból, hogy mit tett az apád és a nővéred? - kérdezte a férfi.
Emma szeme elhomályosult.
Erről fújt tehát a szél. George ezúttal valóban komoly dologba keveredett és Gretchen mellett őt is magával rántotta. Minden addiginál erősebb kétségbeesés kerítette hatalmába, mert bármi is történt, őt egykönnyen nem engedik szabadon.
Ezért volt a sok akadály, ezért nem szabadott volna ide jönnie. Bárcsak ne ment volna a saját feje után!
- Nem, - felelte Emma - régóta nem beszéltem vele.
- Vártak téged? - faggatózott tovább a vezér.
- Nem. Egyikük sem vette fel a telefont. - mondta Emma beletörődött hangon. A férfi mélyen felsóhajtott.
- Nem küldött neked véletlenül egy kis pénzt mostanában?
- Nem!
- Nem is beszélt róla?
- Nem! Mondtam, hogy nem beszéltem vele!
A férfi megint sóhajtott, miközben Emma tárcáját és a benne lévő képeket nézegette.
- Jobban tetted volna, ha otthon maradsz - mondta, majd kisvártatva hozzátette - de lehet, hogy nekem nagy szívességet tettél! Mikor beszéltél utoljára az apáddal?
- Fogalmam sincs, régen.
- Hát imádkozz, hogy én hamar utolérjem valahogy. - mondta a férfi miközben felállt, majd az ajtó felé biccentve a másik kettőnek szánva az utasítást - Vigyétek.
- Kérem ne! Én nem tudok semmit, semmilyen pénzről! Hagyjon elmenni kérem!... - Kiabált Emma és folytatta is volna még, ha az egyik szolga zsákot nem húz a fejére. Erre teli tüdőből sikoltani kezdett újra, ám ekkor egy kés pengéjét érezte a torkán és a sikolya halk nyöszörgéssé szelidült. Az ismerős hang kezdett suttogni a fülébe.
- Az ajánlatunk még áll. Nincs rád akkora szükségünk, ha csak a megnyikkansz, tövig szúrom beléd ezt a kést. Emma halkan szipogott tovább, de már nem mert tenni semmit.
Ketten közrefogták és a legkevésbé sem gyengéd mozdulatokkal egy sötét színű autó hátsó ülésére tuszkolták be. Továbbra is megkötözve, két néma hústömeg között, zsákkal a fején, reszketve ült ott, amikor érezte, hogy megindul alatta a jármű. Emmában olyan páni félelem lett úrrá, amit alig bírt elviselni. Repkedtek a kérdései gondolatban, de esélye sem volt hogy választ kaphasson akár egyre is közülük. Érezte, s sokszor csak érezni vélte, ahogy az autó ide-oda kanyarog, meg-megáll. Időnként elképzelte, hogy valójában egy helyben ácsorognak és kezdte elveszíteni a valóság érzékét. Észre sem vette, amikor valóban megálltak. Erre az ezt követő történések jelezték.
Kirángatták az autóból. Frissen vágott fű illata csiklandozta az orrát, a balerina cipője nem védte eléggé a földből származó nedvesség ellen sem. A karjánál fogva cibálták előre, vakon, az ismeretlen felé. Egyetlen vékony nadrágot és lenge blúzt viselt, ami kevésnek bizonyult az éjszaka hűvös levegője ellen. Időnként megbotlott egy-egy fű csomóban, s ilyenkor is ő durva és erőszakos rángatással fizetett érte. Emmának mérföldeknek tűnt a maguk mögött hagyott távolság, s bár azt kívánta bár minél hamarabb véget érne a vándorlás, rettegett a megérkezéstől is. Ekkor kísérői hirtelen megálltak. Ajtónyikorgást hallott. Emma megremegett, ahogy megérezte, hogy a kezek befelé húzzák. Az egyikük lerántotta a zsákot a fejéről és letaszította a földre. A másik elvágta a kezére szoruló kötelet és egy bilinccsel hozzáerősítette valamihez, amit nem tudott kivenni a sötétben.
- Itt aztán kiabálhatsz, amennyit akarsz! - mondta az egyik.
- Egy lélek sincs a  közelben - tette hozzá a másik.
Utóbbi ezzel egy időben egy rozsdás vödröt csapott le mellé, majd magára hagyták.

Rávágták és elreteszelték az ajtót. Végleg egyedül maradt a viskóban, a hideg földön. Mindent vastag sár borított és még a tetőgerendák jókora réseiből is víz csöpögött. Emma jóformán fel sem fogta mi történt…

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.