Emma sztori - 3. rész



A napfény vékony csíkokkal tarkítva futott végig az asztalterítőn. Agathe mélázva bámulta az árnyékos sávok váltakozását és azon tűnődött, ha egy picit arrébb tolná az asztalt, éppen egybeesnének a terítő mintázatával. Fabien, abban a reményben, hogy a végre eszik egy keveset, a kedvencével lepte meg reggelire. Pontosan tudta milyen fejmosásra számíthat majd a nagyon egészség tudatos és nagyon “zöld” anyjától, amiért “mérgekkel tömte”, de saját meglátása szerint palacsintával is könnyebb életben tartani valakit, mint rászoktatni a fényevésre. Fabien egyébként is aggódott miatta. Agathe rosszabbodó állapotát látva, ismét gyötörte a félelem, hogy bármelyik nap, bármely percében elveszítheti őt, és sajnos erre egy orvosi vélemény sem cáfolt rá. Éjszaka a félelem rettegéssé duzzadt és zavaros rémálmokban köszönt vissza. Időnként Emma is megjelent bennük, általában vagy úgy, mint aki szándékosan hagyta el Fabient, máskor szörnyű nagy veszélyben volt, de elérhetetlen messzeségben, megint máskor csak a holttestét látta. Már másfél év telt el a megmagyarázhatatlan eltűnése óta és Fabien nem tudta, van-e egyáltalán oka abban reménykedni, hogy egyszer előkerül. S ha lenne, mégis meddig kellene várnia rá? Azonban nem sok kedve, ideje és ereje volt ezen merengeni. Nagy sebbel-lobbal sütötte a palacsintákat, amíg Agathe-nak még volt egy pici étvágya, ám ahogy a második adag után hátrafordult, látta, hogy alig nyúlt az előtte heverő tányérhoz. Bele- beleharapott a nutellával, banánnal és minden földi jóval megtöltött édes tésztába, de rövidesen fáradtan, elcsigázva dőlt az asztal tetejére. 
- Rosszul érzed magad, kicsim? - kérdezte, miközben kihúzta mellette a másik kisszéket.
- Álmos vagyok. - hangzott Agathe megszokott válasza. 
Nem merte volna bevallani, hogy érzi magát igazából, de anélkül is látszott, hogy az állapota újabb leejtő felé halad, a szüleiben kérdésként “csupán" az merült fel egyre többször, hogy vajon kisebb völgybe érkeznek, vagy ez most már a szakadék? Fabien hátrasimította Agathe arcából hosszú fekete fürtjeit és megpuszilta a homlokát. Élénk kék szemei a napsütésben szinte áttetszőre változtak, bár ebből alig látszott valami a fáradtság könnyeitől.
- Biztos nem kérsz többet?
A fejét rázta.
Az évek során alaposan megtanulta, hogy nem szabad hazudni, mert ezért a szülei különösen haragudtak, így Agathe nem is mondott semmi olyat, ami nem igaz. Azt viszont senki sem mondta, hogy ha a fejével bólogat csupán, az is hazugságnak számít. Úgy gondolta talált egy kiskaput a rendszerben és gyakran alkalmazta is, ha egy felnőtt olyan eldöntendő kérdés elé állította, ami kényes volt számára vagy kínos lett volna bővebben kifejteni, mert valójában valahol az igen és a nem között lett volna az igazság. Ez esetben az, aki Agathe fejébe látott szintén hazugságon érte volna, hiszen szívesen evett volna kicsivel több palacsintát az állapotától függetlenül, de a napokban kiújuló bűntudata miatt nem érezte magát méltónak efféle finomságokra. Fabien öltözködni küldte, s ahogy leszállt a székről, felfigyelt a nyakában lógó arany láncra, amit Emma a vidámparkban adott neki. Akkor első alkalommal töltöttek el így hármasban egy délutánt, s a kapcsolatuk is épp kialakulóban volt. A kislány teljesen oda volt a kis ékszerért, amit vigaszdíjként kapott, amiért Fabien a lövöldében nem tudta számára elnyerni a hőn áhított üveggömböt. A köves medál éjjel-nappal Agathe nyakában lógott, s csupán egy rövid időre került le onnan, mielőtt Emma eltűnt. Sok szempontból zavaros időszak volt…




Fabien utolsó emléke Emmáról, ahogy webkamerán keresztül látja az oldalról megvilágított arcát. A nő hol a kezét tördelte, hol az ajkait csípte össze az ujjaival, mint mindig, ha különösen feszült állapotban került. Nagyon nehezen talált olyan pontot a házban, amit szívesen elfoglalt volna, ha csak ideiglenesen is. Az apja és nővére szobája eleve ki volt zárva a lehetőségek közül, s azon kívül csak egy vendégszoba jöhetett volna szóba, de lomtárnak használtak, illetve az anyja régi szobája, ahova élete utolsó éveiben költözött át az apja elől. Végül itt talált egy sarkot magának és a holmijának. A laptop a szoba fala felé nézett, Fabien ezért csak hallotta, ami a házban ezután történt. Először a csöngő hangját, ami miatt Emma lefutott a lépcsőn, aztán üveg törést, sikolyt és több ember kiabálását a távolból, majd az ezt követő néma csöndet. Hiába szólítgatta Emmát, otthonról, az Atlanti Óceán másik oldaláról ennél többet aligha tehetett. A monitor elől figyelte tehetetlenül, ahogy ki tudja mit tesznek a szerelmével. A hangok és zörejek alapján nem sok kivetkeztetést vonhatott le, ám azt a keveset olyan élethűen festette tovább a képzelete, hogy percekig szinte reszketve járkált fel-alá a szobában. Csak percekkel később jutott eszébe, hogy felvegye a kapcsolatot a kinti rendőrséggel. A kiabálásra Agathe is felébredt és ijedten figyelte az apját, ahogy idegen nyelven kiabál a telefonba. Nehéz volt őket meggyőzni, hogy legalább egy járőrt küldjenek ki a házhoz, ám hamarosan számukra is kiderült, nem egyszerű betörésről van szó. 

Mire a rendőrök odaértek, senkit sem találtak a helyszínen. Az ajtót behajtva találták, bár a zár és a heveder kiszakadtak a falból, az ajtó mellett pedig egy négyzetméternyi területet apró üvegszilánkok borítottak, valószínűleg a bejárat és nappali között álló elválasztó falból származtak. A szilánkokon több helyen vérnyomok vöröslöttek. A nappaliban az otthoni összetört telefon és feltételezhetően váza vagy más dísztárgy porcelán darabjai hevertek a földön. Mindenütt dulakodás nyomai látszottak, de bármi is történt ezután, az bizonyosan látszott, hogy Emma nem adta olcsón a bőrét. Az egyre sokasodó rendőr szirénák fényeire lassan a kíváncsi szomszédság is összesereglett, akárcsak a molylepkék. A rendőrök kikérdeztek egy-két embert, hátha láttak vagy hallottak valamit, de mindannyian ugyanazt ismételgették. Hosszú órák teltek el és a Fabien által elmondottak vitték a legközelebb a hatóságokat a történtekhez. A szemtanúk elmondásából nagyon kevés dolog derült ki: női sikolyokat hallottak a házból, amelyek egy rövid időre abbamaradtak, majd újra kezdődtek, végül minden elcsendesedett. Illetve még annyi, hogy a hosszú ideje a házzal szemben álló furgon, eltűnt, de sem a rendszámát sem a típusát nem tudta megmondani senki, ahogy azt sem, hogy ha olyan régóta állt ott az az idegen jármű, miért nem jelentette senki. Néhányan azonban látták, vagyis látni vélték, hogy négyen beszálltak abba a furgonba, de ebben nem voltak biztosak. Az ügyetlen járőrök nyögve-nyelős ügyetlenkedése után igazi fordulatot jelentett, amikor végre Ewan Harris nyomozó is a helyszínre érkezett. Határozottan és vasmarokkal ragadta magához az irányítást. Első dolga volt rendet tenni, és a növekvő emberseregletet hátrébb parancsolni a sárga szalaggal határolt területtől - ha már elküldeni nem lehetett őket -, majd nekilátott szemügyre venni a helyszínt. A konyha asztalon Emma táskájának tartalma várta kiterítve, amely bár nem ért fel a kiadós steak vacsorával, ami mellől elrángatták, de jó kezdésnek tekintette. Ott volt az összes kis pipere holmi, az útlevele és más igazolványai, a tárcája, benne pénzével, bankkártyákkal. És Harris nyomozó talált egy Fabiennal és Agathe-tal készült közös képet is.




George Davist hónapok óta figyelték már a hatóságok, egy bűnszervezettel való kapcsolata miatt. Úgy tűnt, Emma apja határőrként azzal keresett plusz pénzt, hogy illegális szállítmányokat engedett be az országba. Nem lehetett tudni, hogy a férfi kezdetben zsarolás hatására, vagy azért a nem kevés összegért ment bele az alkuba, amiből az utóbbi időben több nagyszabású kiadását is finanszírozni tudta, de a letartóztatása már csak idő kérdése volt. Az viszont, hogy nem sokkal később ő és az idősebb lánya Gretchen ki, vagy mi elől menekültek el senkinek sem okozott fejtörést. Hamarosan kiderült ugyanis, hogy George megelégelte a közreműködéséért kapott apró juttatásokat és egy nap úgy döntött kicsit nagyobbat szakít a fáról. Mint kiderült, nagyobbat is, mint amekkorát elbírt volna. Miután a soron következő kamiont is átengedte a határon, megszervezte annak elrablását is, majd a lányával együtt megszökött vele azzal a céllal, hogy majd ő maga fogja értékesíteni a becses árut. Így már nem csak a rendőrség, de korábbi megbízói is a nyomában lihegtek és nem volt kérdés kitől tarthatott jobban. A kamiont a rakománnyal és a sofőrrel együtt kevéssel ezután lekapcsolták, ám a rablás szellemi atyja továbbra is szökésben voltak. Azóta, hogy egyről egyre mindannyian kicsúsztak a kezeik közül Ewan és társai egy lépéssel sem kerültek közelebb az ügy megoldásához.
George Davis Párizsban élő lányával ezidáig nem sokat törődött. Tudomása szerint alig beszélt az amerikai családjával, és csak nagyon ritkán látogatott haza, az ügyes-bajos dolgokról nem tudhatott. Vajon puszta véletlen, hogy éppen most, ilyen váratlanul állított be? Léteznek egyáltalán efféle véletlenek? Egyetlen dolog tűnt biztosnak: meg kell találniuk nőt, mielőtt holtan kerül elő.

Fabien otthon hiába hívogatta a rendőrséget, rendre lerázták azzal, hogy egyelőre nem tudnak és nem is mondhatnak semmit. Agathe reggel az ágy szélén ülve találta az apját, ahogy telefonnal a kezében a térdére könyökölve aludt. Hiába küldte Fabien a szobájába, a kislányt egész éjjel ébren tartotta a gyötrő lelkiismeretfurdalás, s ha el is aludt súlyos rémképekkel teli zavaros álmot álmodott.
Reggel a szobájából előmerészkedve az ágy szélén, tenyerébe hajtott fejjel találta Fabient. Szívesen hagyta volna még tovább pihenni, de néhány korábbi elalvásból szerzett tapasztalat emléke meggyőzte az ellenkezőjéről. Óvatosan simogatta az arcát, amíg fel nem ébredt. Fabien szorosan megölelte, de Agathe-ban nem oszlatta el a kételyeket, hogy valami nagyon rosszat tett. Alaposan össze kellett szednie magát, hogy meg merje kérdezni:
- Emma nem fog hazajönni többé?
- Nem tudom, egyelőre nem. 
- Azért mert el végleg, amit mondtam neki? - Fabien megállt a készülődésben és Agathe-ot figyelte, aki könnyes szemmel, elcsukló hangon folytatta - Mert én nem utálom, én csak azért mondtam, mert...
Fabien letérdelt elé, és egyenesen a szemébe mondta:
- Szívem, Emma azért ment el, hogy meglátogassa az apukáját és a nővérét, nem azért, amit mondtál. Biztosan hazajön majd, amikor tud, de bármi is történik, az nem a te hibád. Érted?
Agathe csak bólintott. 


***


Fab nehéz szívvel vitte el Agathe-ot az anyjához és annak családjához. Tudta, hogy nem szeretett ott lenni, de ennél is nagyobb problémát jelentett, hogy az új férj - már ha lehet valakit közel hat év után is újnak nevezni - éppen csak eltűrte őt náluk. Amióta megszülettek a közös gyerekek, Noelle házasságon kívüli beteg kislánya, akivel főleg mindig csak a gond van, jócskán háttérbe szorult. Fabien szeretett volna abban a tudatban dolgozni menni, hogy Noelle lelkére kötötte, fokozottan figyeljen oda Agathe-ra. Ám amikor megérkeztek, ez a jelenet kicsit másképp alakult. Noelle egyik kisfia nyitott ajtót, aki épp csak felérte a kilincset, majd Vincent rohant ki megnézni ki érkezett. Általában ügyel rá, hogy ne fusson össze Fabiennal, de most kénytelen volt otthon vigyázni a gyerekekre, amíg a felesége kiugrott valahová. A férfi behívta, illetve inkább beterelte Agathe-ot a házba, de az apjára ez nem vonatkozott. Fabien búcsú után még látta, ahogy Agathe felvonszolja a táskáját az emeletre és újra elfogta az aggodalom. Vincent, mint eleven fal állt előtte a küszöbön, Fabien látta, hogy legszívesebben rávágná az ajtót is, de nem hagyta magába fojtani a szót. Vincent szeme gyilkos villámokat szórt, amikor Fabien Noelle után érdeklődött, de állta a tekintetét. 

Biztos volt benne, hogy ami hátrány éri Agathe-ot ebben a házban ez nagyrészt Vincent értelmetlen, viszont annál halálosabb féltékenységének volt köszönhető. Teljesen indokolatlanul érzett így vele kapcsolatban, hiszen Agathe fogantatása egy, végül is eredményesnek nevezhető “egyéjszakás kaland” során ment végbe, Noelle-t és Fabient sosem fűzte egymáshoz mélyebb kapcsolat. Sajnos azonban a féltékenység olyan igénytelen élősködő, ami nem ész érvekkel és valóságérzékkel táplálkozik. Ismeretségük kezdetétől fogva Fab a lehető legnagyobb óvatossággal kezelte Vincent idegeit, a béke érdekében az általa felállított szabályoknak magát és a lányát is alávetette. Mindezért viszonzásul elvárta volna, hogy ne hisztizzen, ha Agathe állapota miatt az édesanyja jelenlétére is nagyobb szüksége van, és ne kelljen szabályosan alkudozni vele, hogy mennyit lehet náluk, amikor iskolába sem tud menni, Fabiennak viszont dolgoznia kell. Itt volt már az ideje, hogy véget vessen az alakoskodásnak, és ha kell rákényszerítse Vincent-t, fogadja el végre a helyzetet és erre a rövid időre viselkedjen felnőttként. Fabien szokása szerint már az autóban felhergelte magát és elhatározta, hogy az anyja helyett is kiáll Agathe érdekei mellett, hiszen neki egyedül ő volt ezen a világon. Noelle szerencsére épp akkor érkezett, amikor ez a beszélgetés kezdett rossz irányt venni. Fabien elmondta, amit fontosnak tartott, majd sietve indult is tovább. 

Agathe és Fabien egyforma odaadással, de más - más módon védték egymást és a kapcsolatukat. Míg Noelle kétségbeesetten kereste élete párját, a kislány Fabiennál töltötte ideje nagy részét. Lassan kialakultak közös kis szokásaik, kódolt nyelvük, vicceik, amit csak ők értettek. Agathe mind könnyebben viselte az anyja családjában viselt mellőzöttséget, mert tudta, hogy nem sokára az apjával lesz, akinek a figyelmén és szeretetén nem kell osztozkodnia senkivel. Ezt az állapotot óvta olyan féltékenyen Emmával szemben. Amikor megismerte teljesen oda volt a gyönyörű balerináért, aki úgy nézett ki, mint egy élő porcelán baba és mindehhez még kedves is volt hozzá. Ha Fabien egyszer- egyszer magára vitte próbára, rögtön őt kereste, otthon a tőle látott próbálta utánozni. A csodálatának azonban hipp- hopp vége szakadt, amikor az életükben kezdett egyre nagyobb szerepet betölteni. Fabien mindent megtett, hogy ne érzékeltesse Agathe-tal a változást, ám valahányszor mégis előfordult, hogy miatta a kelleténél tovább kellett nélkülöznie az apját, képes volt napokig büntetni őt a hallgatásával. Annál nagyobb megbánással gondolt erre vissza aznap éjjel, amikor az ajtón keresztül hallotta Fabien kétségbeesett próbálkozásait. Igazából egyáltalán nem érzett utálatot Emma iránt, hiába mondta ezt neki, mikor az indulása előtti napon Noelle estefelé hazavitte őt. Haragudott, amiért az egész délutánt a hozzá képest túlságosan eleven kistestvéreivel kellett töltenie, csak azért, mert Fabien Emma indulása előtt szeretett volna kettesben lenni vele. Agathe az érzéseit olyan kegyetlen kívánságokon keresztül fejezte ki, mint a “bárcsak apa sosem ismert volna meg” és a “remélem, hogy nem jössz vissza”. 

Ezek után érthető módon nehezére esett elhinni, hogy mindennek semmilyen szerepe nem volt a történtekben. Egész éjjel imádkozott, hogy Emma hazajöjjön és nem csak azért, mert ilyen szomorúnak még sosem látta az apját. Emlékezett milyen kedves volt vele Emma, és mielőtt irigy lett rá ő maga is gondolt rá, milyen jó lenne, ha velük élne. Nem volt kétséges számára tehát, hogy ha elüldözte Emmát, vissza is kell hívnia. Persze, felmerült benne, hogy utána menjen Amerikába, de aztán az jutott eszébe, mennyivel kevésbé haragudna rá az apja, ha először csak a telefonálással próbálkozna. Így, amikor Fabien a konyhában ténykedett, Agathe becsempészte a mobilját a szobájába és Emmát hívta. Első alkalommal végig csöngött, majd kisípolt vonal, de Agathe újra próbálkozott. Aztán újra és újra, de addigra már Fabiennak is feltűnt milyen csendben van és éppen akkor lépett be a szobájába, amikor Agathe megilletődve ült az ágyon.
- Kivel beszélsz? 
Választ helyett Agathe egyszerűen a kezébe nyomta a telefont és a sarokba húzódott előre törleszteni a büntetéséből, amire nyilvánvalóan számíthatott. A zavara teljesen érthető volt, hiszen Emma helyett a vonal túlsó végén egy férfi hang szólt bele a telefonba, pedig neki szigorúan tilos volt idegenekkel szóba állnia. 
- Ki van ott? - kérdezte az ismeretlen
- Emma Davist hívtam, maga kicsoda!?
- Ön Ms. Davis rokona?
- A barátja vagyok, kivel beszélek!?
- Ewan Harris nyomozó vagyok a seattle-i rendőrségtől. - mondta, majd becsukta mögött az iroda ajtaját és leeresztette a redőnyt. - Ön az a barát, akitől a bejelentést kaptuk?
- Igen. Emma jól van?
- Sajnos nem volt a házban és azóta nem került elő, de minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy mielőbb épségben megtaláljuk.
- Úgy érti, elrabolták?
- Feltehetően, de még nem tudunk semmi biztosat. Ezen a számon máskor is el tudom érni? 
- Igen, de…
- Rendben. Értesíteni fogjuk. Viszhall!
- Várjon, hogy...
Ewan még hallotta Fabien utolsó kérdését, de megszakította a vonalat, s majd percekig nézegette a vékony kis készülék betört kijelzőjét. Arról ember fia már nem tudott volna egyetlen számjegyet sem leolvasni, de neki nem is állt szándékában...


--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.