Emma sztori - 4. rész


Manapság mérhetetlen nagy jelentőséget tulajdonítunk az akaraterőnek. Mintha egyfajta, a fizikai valóságon túlnyúló, transzcendens erő volna, ami nem csupán eredményeink és sikereinek kulcsa, de életünk, sőt létezésünk elengedhetetlen biztosítéka is lenne. E közkeletű gondolkodásmód - ha nem is vitatható el teljes mértékben - csak bizonyos fokig nevezhető egészségesnek. Van az a pont ugyanis, ahol az akaraterő előbb mániába, majd megszállottságba csap át. Olyan személyek esetében, mint Ewan, kinek elszántsága gyakorlati tudással, erővel és leleményességgel párosul, a kudarc okozta frusztráció a szabályok áthágására készteti.

A nyomozó másfél éve, a csempészhálózat lebuktatásának, és Emma Davis elrablásának ügyében egyaránt zsákutcába jutott. Nem volt mit tenni, be kellett ismerni a bukást és az alapoktól új megközelítésben megvizsgálni a rendelkezésre álló információkat és bizonyítékokat, de ehhez már se türelme, sem ideje nem volt többé. A szervezet hosszú évek óta foglalkoztatta Ewant, ám rendre ugyanazokba a falakba ütközött, s egyre inkább kezdte úgy érezni, mintha árnyakat kergetne az sűrű éjszakában. Százszor és ezerszer kezdett a nulláról átfésülni mindent, teljesen eredménytelenül, miközben csak gyűltek körülötte a lezáratlan ügyek, s neki éppen annyi ereje maradt, hogy a fejét kint tartsa a vízből. Ezek az elérhetetlen délibábok álltak a legtöbb komoly korrupciós ügy, fosztogatás, eltűnés, gyilkosság mögött, de a legfelsőbb vezetőktől a legutolsó végrehajtókig minden láncszem személyazonosságát sűrű homály fedte. Akárcsak a ragadozók: az ő jelenlétükre is csupán a maguk után hagyott pusztításból lehetett következtetni, de látni és tetten érni sohasem. Amikor kitisztult benne a kép Emma Davis elrablásával kapcsolatban, mély borúlátás és részvét járta át. Meggyőződése volt ugyanis, hogy  a nőt már jobb lesz az eltűnése napján eltemetni, mert akárhogy is  alakulnak a dolgok, élve előkerülni. A következő pillanatban viszont, egy ki tudja honnan eredő magabiztosság, egy különös tudat kerítette hatalmába, ami éppen az ellentéte volt mindenféle lemondásnak. Még nem tudni hogyan és mikor találja meg Emma Davist, de ezúttal nem vall kudarcot. Ám még mielőtt mindebből azt a téves következtetést vonnánk le, hogy Ewan maga volt a megtestesült hősiesség, akiben a túlzott önfeláldozás döngeti a falakat, jobb lesz a róla adott leírást annyiban pontosítani, hogy a nő élete sokkal önzőbb és jóval elrugaszkodottabb okok miatt vált fontossá, mint gondolnánk. Másfél év eredménytelensége bárki türelmét próbára tette volna, és Ewan különösen rosszul viselte a várakozást...
A mindössze néhány négyzetméter alapterületű irodája, avatatlan szemmel nézve maga volt a káosz. A falak és egy két ablak minden négyzetméterét ellepték a jegyzetek, fotók az egyikből másikba kapcsolódó színes madzagok sokasága valamiféle, Ewan számára minden bizonnyal értelmezhető rendszer szerint. Az asztala jelen pillanatban is egymáson heverő akták tartalmától volt terhes, ő pedig a kis lámpa gyér fényénél görnyedt föléjük. Hol a különböző tetthelyek fotóit nézegette, hol a jelentések sorai között futtatta a tekintetét, miközben az újra és újra a lámpa fejére ragasztott képekre tévedt. Az egyik kép inkább csak egy darabka volt Emma arcával egy nem sokkal az eltűnése előtt készült fotón, amit egy nagyobb képről szakítottak le. A másikon pedig egy szintén húszas éveiben járó nő. Ewan egymás mellé helyezte el a két képet és ég most is csodálta a hasonlóságot a két, számára igen fontos személy között. Utóbbi képen a nő Ewan nyakát karolta át hátulról, s a tőle megszokott széles mosolyával nézett bele a kamerába, míg mögöttük hegyek csúcsai rajzolódtak ki a távolból. Hosszú barna haja Ewan vállára omlott előre, és az állát a fejének támasztotta. A képen is látszó aránylag a korkülönbség a férfi gyors ütemben ritkuló haja miatt legalább tíz-tizenöt évnek tűnhetett, holott amikor a kép készült ő mindössze harmincöt, a menyasszonya Cindy, pedig huszonhét év körüli lehetett, ahogy most Emma is. A férfi a kezébe vette a képet és hosszasan nézegette, miközben az együtt töltött éveken merengett. Hátrébb húzódott a székkel, s mintegy filmes klisékhez hasonlóan hátat fordítva az iroda ajtónak nyitott ablakon át, belefeledkezett az emlékekbe, melyhez naplemente utáni, sötétedő táj látványa gyönyörű aláfestést. Gondolatai a környezeténél is sűrűbb, több szálon futó rendszerben, és azokat megtörve cikáztak a fejében. A zűrös hangzavar közepette csak az a néhány másodperc megnyugvást, amikor az órájára tekintgetett - egyre többször. Őt figyelve, bármelyik laikus szemlélő teljes magabiztossággal jelentette volna ki, hogy valamiféle kalkuláció, vagy terv formálódott a fejében. Ezt a lázas percet akasztotta meg egy betolakodó, Ewan társa, Colin személyében, aki a kopogtatás után rögtön át is lépte a küszöböt.
- Zavarhatok?
- Gyere. - mondta Ewan kábán, mint aki fél lábbal továbbra is álmai mezein leledzik. Lassan visszafordult és újra az asztalon heverő halmazt bogarászta. Colinra rá sem nézett.
- Most indulok haza. 
- Nagyszerű. Jó pihenést!
- Köszönöm. Azért jöttem, hogy meghívjalak hozzánk vacsorára. 
- Ewan lassan felemelte a fejét, hogy Colin szemébe nézve mondhassa el, mennyire elragadónak találta a figyelmességét, de sajnálatos módon, ennek ellenére sem áll módjában elfogadni a meghívást. 
- Ugye nem McClean-ről van szó!? - Kérdezte Colin, de válasz gyanánt kénytelen volt egy jókora sóhajjal beérni, ezért folytatta. - Tudom, hogy évek óta ő volt az egyetlen kapocs Voroniv bandájához, de…
- Megszökött. Pont. Lépjünk tovább.
- Egy rendőrösről! Ez mégiscsak különös, nem? A főkapitány meggyőződése, hogy valaki segített neki. Belülről. Vizsgálatot indítanak a…
- Sok sikert hozzá!
- Mindketten elhallgattak hirtelen. Ewan lázasan rendezgette a papírokat az asztalon. 
- Jól van, nem zavarlak. - szólt Colin, miután feladta a beszélgetésre irányuló minden reményét, és egyenesen az ajtó felé tartott. 
- Üdvözlöm Kate-t!
- Átadom, viszlát holnap!

Colin az autója felé menet is Ewan viselkedésén tűnődött. Az utóbbi napokban különösen zárkózottnak mutatkozott, így jobbnak találta, nem magára venni a nagyfokú modortalanságát, egyvalami azért mégis aggasztotta. Annak ellenére, hogy mennyire fontos számára ez az ügy, meglepően higgadtan fogadta a hírt, miszerint alighogy - mint kiderült, a belső ranglétrájukon előkelő helyet elfoglaló - tagjukat valami egészen hétköznapi kihágás miatt bevitték egy külvárosi kis rendőrösre, sikerült is meglépnie onnan. Bár, ha egy ilyen kaliberű gyanúsított jutott a rendőrök kezére, maga Colin sem értette, miért nem sokszorozták meg a biztonsági intézkedéseket, éppen az ilyen eshetőségek elkerülése miatt. Az ennél is különösebb körülménynek közé sorolható az a tény is, hogy a jó ember napok óta tartózkodott a fogdában, s éppen azután sikerült kereket oldania, hogy egy régebbi, a banda által elkövetett bűncselekmény helyszínén talált bizonyítékon lévő ujjlenyomat alapján őt sikerült azonosítani. Természetesen tisztában volt a hallgatáshoz való jogával, és akkor sem lehetett volna némább, ha kivágták volna a nyelvét, pedig Ewan, aki kierőszakolt hozzá egy látogatást, igen meggyőzően érvelt… 
Olyan agresszív volt... - gondolkodott Colin miközben kinyitotta a kocsi csomagtartója ajtaját, melyen egyszerű, egy halat ábrázoló matrica díszelgett. - “Talán agyon is verte volna azt az embert, ha senki sem figyel.. Most meg ez a viselkedés. Valami nincs rendben.” 
Nem mintha rövid ismeretségük kezdete óta bármikor úgy érezte volna, hogy Ewan körül bármi is rendben van. A napjuk nagyobb részét mindig együtt töltötték, de a magánéletéről csak azon kósza látogatás alkalmával sikerült megtudni valamit, amikor - már ki tudja miért - Colin egyszeri alkalommal belépési engedélyt kapott a társa házába.
Amint átlépte a küszöböt, az az érzése támadt, mintha egy kripta belsejében járna, vagy legalábbis olyan helyen, ahol régóta nem él senki. A nappali és a szobák tökéletes rendben álltak, s ő semmihez nem mert volna hozzáérni. A sötétzöld helyiségektől egy szintén sötétzöld függöny zárta el a napfénnyel együtt az egész külvilágot. A falakon sűrűn felaggatott keretekben egy számára ismeretlen nő - ahogy később megtudta -, Cindy arca köszönt vissza. Cindy Ewan imádott menyasszonya volt, aki pár évvel korábban halt meg, s egyben az a személy is, akinek emlékére a házát, és az életét szentelte. Igen szűkszavúan beszélt róla és a történtekről, ezért képtelenség volna részletekbe bocsátkozni, de annyi mindenesetre kiderült, hogy Cindy egy frissen szabadult visszaeső bűnöző áldozata lett. Egy hétköznap délután elindult a munkahelyéről, de soha nem ért haza. Ewannal akkoriban már együtt éltek és ő kérte tőle, hogy aznap ugorjon be helyette a boltba tejért. Cindyt akkor, ott a pénztárnál látták utoljára életben, mert miután a kocsijához ment összetalálkozott a gyilkosával, aki ott, a kis szupermarket parkolójában kereste legújabb áldozatát. Néhány nappal később találtak rá, valami félre eső út mellett, pár méterrel a szalagkorláttól beljebb a bokrok között. Ahogy beszélt Ewan hangjából kiéleződött a bűntudat, a megbánás és a tehetetlenség okozta düh. Ezek után, a Emma Davis eltűnése követően - aki olyan nagyon hasonlított Ewan hallhatatlan Cindyjére - a nyomozó gőz erővel vetette bele magát a lehetetlen küldetésbe, napra pontosan másfél évvel korábban...




***

Pár perccel Colin után Ewan is autóba ült. Szokásával ellentétben gondolatai a múlt helyett, nagyon is a jelen körül jártak, ahol nagy dolgok készültek. A munkához használt mobilját szándékosan az irodában hagyta, magára vágta a kocsiajtót és addig nyomta a gázt, míg végül fel nem gurult a háza előtt kis feljáróra. A sorházak között az övé volt a harmadik, tehát éppen a középső. Úgy a szomszédai közé volt szorítva, hogy szinte lehetetlen lett volna bármit is tenni kíváncsian figyelő fülek és szemek keresztüze nélkül. Úgy rohant végig az előkerten a küszöbig, akár a szélvihar, majd sebtében kulcsra zárta a bejárati- és hátsóajtót, és tovább száguldott a konyhába. Itt kezdte csak kissé visszanyerni az önuralmát. Egy pohár hideg vizet kortyolgatott, amíg a szívverése is lassan visszaállt a megfelelő ütemre. Olyannyira lenyugodott, hogy a korábbi kapkodáshoz képest, szinte cammogva lépkedett át a garázsba.
Ahogy felkapcsolta a villanyt, a helyiség közepén székhez kötözött ember fészkelődni kezdett. Látni ugyan nem láthatta őt a fejébe húzott zsák miatt, de egészen jól hallotta a közeledését. Elsősorban úgy tűnt, valami sürgős közlendője volna, bár meglehet, hogy a padlón egyre nagyobb tócsában elterülő vércseppekkel kapcsolatban szeretett volna tárgyalást kezdeményezni Ewannel. A kulcscsontja tájékán ugyanis, jókora lőtt seb éktelenkedett és az abból származó vér az egész felsőtestét ellepte. Ewan a helyzethez képest talán túlságosan is mély higgadtságról tett tanúbizonyságot, amikor a fogolyról tudomást sem véve megkerülte, és egy asztalt tolt elé, ezután pedig egy másik asztalon kezdett kotorászni. A férfi elé tolt asztalra két, - valószínűleg egy nadrágszíjból származó - erős bőrdarab volt rögzítve, olyan stabilan, hogy a fogoly bárhogy is próbálta közben kiszabadítani a csuklóit sehogy sem volt rá képes, sőt a könyökét is alig bírta megemelni. Miután Ewan ilyesformán előkészítette a “terepet”, levette a zsákot, Howard McClean fájdalmat tükröző, de büszke arca nézett vissza rá. Azzal a szigorúnak mondható feltétel terhe mellett, hogy ha ordítani mer, Ewan a fejébe vagy más testrészeibe is golyót ereszt, egy hirtelen rántással, a száját is megszabadította a ragszalagtól. 
Nagyot szisszent az égető fájdalom miatt, de látszott, hogy a körülmények ellenére is jó erőben van. Aligha lehetett volna csodálkozni az egyre fokozódó türelmetlenségén, hiszen az elmúlt tizenkét órában, az Ewan által beadott nyugtatók határára alaposan kipihenhette magát, még ha nem is a legkényelmesebben. Azt már jól tudta, kicsoda Ewan, és utólag arra is könnyedén rájöhetett, hogy ő juttatta a cellájába a kulcsot, ő kapcsolta le a központi generátort is a rendőrösön, hogy megszökhessen. Akkor még fogalma sem volt, kinek köszönheti a “szerencséjét”, ha fogalmazhatunk így, bár a történtek függvényében az ő szemszögéből ez igencsak megkérdőjelezhető. Talán jobb lett volna neki sem kezdeni, de ki tudja… Miután leütötte a cellaőrt, és sikeresen kikeveredett az épületből, bevágódott az első ott parkoló rendőrautóba, ami az útjába került. Épp nekilátott volna "egyéb módszerrel" beindítani az autót, amikor észrevette, hogy varázslatos módon a slusszkulcs ott lóg a helyén. McClean nem volt gyakorlott szökevény, de a lélekjelenlétére mindig támaszkodhatott szorult helyzetekben. Menekülés közben így arra is volt gondja, hogy felkapjon egy fegyvert, hiszen sejtette, hogy bárki is állt szerencsés véletlenek mögött, a segítség soha sincsen ingyen, és ki tudja, ezúttal mi lesz az ára. A rendőrök üldözőbe vették, és igen szívósnak ellenálltak a trükkjeinek. Ahogy kiért a két város közötti semmi közepére, már-már attól tartott, hogy a vak sötét vadonban sem fogja tudni őket lerázni, de legnagyobb meglepetésére egymás után szívódtak fel. Ráadásul éppen időben, mert benzin tekintetében nem állt ilyen jól. A jelzőfény már piroslott a műszerfalon, úgyhogy próbált minél messzebb kerülni az üldözőitől és keresni valami helyet, ahol elrejtheti a kocsit. Ezzel egyébként sem mehetett volna sokkal tovább, hiszen mi sem feltűnőbb egy rendőrautónál, aminek a rendszáma rendkívül könnyen lenyomozható, de ha már gyalog kell folytatnia az útját jobb, ha nem találják meg egyből és nyerhet egy kis egérutat. Miközben ezen tűnődött a semmiből egy vaskapus, elzárt terület bukkant elé. Régi roncstelep lehetett, a kapu tárva nyitva, teljesen elhagyatottan. Minden szempontból ideálisnak látszott. Ami azt illeti túlságosan is tökéletes…


Más lehetősége nem lévén, kissé vonakodva bár, de behajtott és gurult egyre mélyebben előre, mígnem a visszapillantó tükrében egy másik kocsi lámpáit pillantotta meg. Innen már nem volt hova menni. A rendezetlenül egymásra halmozott autó roncsok halmai majdnem az égig felértek, és közöttük semmilyen ösvény nem rajzolódott ki. Pár percig még gurult előre, mintha lett volna értelme, majd megállt és kibiztosított pisztollyal a kezében, kipattant az autóból. A reflektor vakítóan tűzött a szemébe, de még így is másodperceken felismerte Ewant, aki éppen aznap késő délután akarta őt kihallgatni, kicsit más körülmények között. Egy pillanatig sem habozott. Szó vagy figyelmeztetés nélkül fegyvert rántott, csakhogy a nyomozó egy lépéssel előtte járt és mire észbe kapott már el is dördült az a bizonyos lövés. McClean legközelebb a székhez kötözve tért magához, valami kezdetleges kötéssel a vállán, majd órákig várakozni kényszerült. Bőven akadt ideje töprengeni és megtalálni a megfelelő szavakat a legközelebbi könnyed-laza diskurzushoz, aminek végre elérkezett az ideje. Nagyon igyekezett erővel megszólaltatni a hangját, mert egy félig a sírban fekvő haldoklónak nincs sok esélye, de így is csak sóhajok mellett tudott megszólalni.
- Szóval ez a maguk módszere - kezdte támadóan a férfi - ha szabályosan nem megy, jöhet a kerülő út? A kollégái tudják, hogy mit tett?
- Inkább magaddal foglalkozz, mert az idő nem neked dolgozik. 
- Úgysem mondom el, hol van Voroniv.
- Jó, mert nem érdekel.
- Hát akkor mit akarsz?
- Több dolgot is, ami azt illeti. De kezdjük a nővel. 
- Megint a nő! - kiáltott fel, hiszen ez a téma már ismerős lehetett neki délutánról. - Sánta és vézna, mint egy csontváz. Találsz jobbat is. - mondta, Ewan szúrós tekintete ellenére.
- Hol van!? - Kérdezte Ewan lassan és tagoltan, McClean fölé magasodva.
- Semmire sem mész vele, ha megmondom. Nem sokáig lesz még életben, hacsak meg nem halt.
Ewan hirtelen elkapta McClean torkát és úgy kérdezte meg újra, de az igen hatásos fellépés ellenére is hallgatott. Ewan lassan odasétált a mögötte lévő munkaasztalhoz és egy fúróval együtt jött vissza, és levágta elé az asztalra. A szerszám csattanásának hangjától az egész garázs visszhangzott. Ha a fogoly össze is rezzent kissé, mereven állta fogva tartója tekintetét. Utóbbi nem is teketóriázott sokáig, bedugta a fúr zsinórját a konnektorba és a férfi kézfeje fölé tartotta, aki idegesen fészkelődött és csak csak megtörte a csendet.
- Csináld csak, úgysem beszélek! Ha megtudják, hogy bármit mondtam, elevenen megnyúznak!
- Ha ez a kívánságod, erre itt is sort keríthetünk. Hol van a nő!?
- McClean hallgatott.
- Hát jó! - mondta Ewan és bekapcsolt fúró fejet a férfi lekötözött kézfejének nyomta. Alig telt el egy másodperc, mire McClean felordított.
- Jó, elmondom! Elmondom!
- Halljam! 
- De csak ha megígéred, hogy nem szólsz a többi zsarunak!
- Ha következő szavad nem egy helyrajzi név vagy cím lesz, a tetves mancsod egyé válik az asztallal! - Üvöltötte Ewan. 
- Lehet, hogy még Voroniv is ott van és… - Kezdte volna McClean, de Ewan újabb fúrásra készült.. A fej még alig súrolta a bőrét, felkiáltott! 
- A SM Ranchen, a ház melletti kunyhóban van, ha még nem vitték máshová és ha még él. 
- Csak mondom, hogy senki nem tudja, hogy itt vagy, és senki nem is jár ide. Ha csapdába csalsz, te itt döglesz meg!
- Nézd öreg, ezt te akartad. Én csak azt tudom, hogy legutóbb itt voltak. Ennyi!
- Mindegy. Hogy találok oda a Ranchre?
Miután Ewan megszerezte az információkat, mindent visszaállított a garázsban abba az állapotba, amiben korábban volt. Nem volt valószínű, hogy ilyen állapotban az új barátjának lenne ereje szökni, de biztos, ami biztos. Lekapcsolta a villanyt, de utoljára még odaszólt neki. 
- Kezdhetsz imádkozni, hogy életben legyen, különben tényleg megnyúzlak! - mondta, majd kiviharzott a helyiségből. 


--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A többi epizód megtekintéséhez KATTINTS IDE!

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.