Hétköznapi tragédia, amikor csődöt mond a valószínűségszámítás


A mi történetünk kicsit olyan, mint egy epizód a Grace klinikából, az CSI, a Gyilkos Elmék, vagy bármelyik ölöm-gyilkolom sorozatból. Annak az esélye, hogy valaki belehaljon egy tüsszentésbe, vagy egy pszichopata szemelje ki magának valamelyik nagy áruház  parkolójában, elég alacsony, de tulajdonképpen egyáltalán nem kizárható. Ahogy az sem, ha valaki 40 hét és 3 nap problémamentes várandósság után halott kisbabát hoz  a világra... Ez voltam én. 
Amikor jókora pocakkal a vizsgáló ágyon fekve közölték velem, hogy nincs szívhang, egyrészt hatalmas fájdalommal a szívemben, másrészt teljesen értetlenül álltam a dolog előtt. Soha nem hallottan ilyesmiről korábban, de mint kiderült, néha megesik, hogy a baba csomót köt a köldökzsinórra, amit bármelyik pillanatban meghúzhat, elzárva maga elől az oxigént és másodpercek alatt meghal. 100 terhességből egyszer. A csomót ilyenkor sajnos sem ultrahanggal, sem másmilyen vizsgálattal nem tudják felfedezni, de ha látható is volna... vajon mit lehet tenni? Telekinetikusan csomózzák ki a köldökzsinórt? Vagy hipnotizálják a babát, nehogy meghúzza a zsinórt? Nincs mit tenni, nincs kit hibáztatni, nincs kit felelősségre vonni és ami talán a legnehezebb: nem lehet tudni, hogy kinek a pocokjában növekedő kis bogár esetében, és mikor következik be. Személy szerint nem tudtam, hogy létezik ilyesmi és nem is aggódtam miatta, ahogy valószínűleg nagyon sok betegségről, szerencsétlenségről sem hallottam még és nem is félhetek tőlük, s ebbe már belegondolni is ijesztő. 

Amikor pár órával a - nagyon nehéz - szülés után az újonnan megismert doktornő a következő várandósság lehetőségéről beszélt, egyből azon járt az eszem, hogy fogom kibírni azt a 9 hónapot - megint. Egy ilyen eset után, mégis miért és hogyan higgyem el, hogy a mostani eset nem ismétlődhet meg, mert annyira kevés rá az esély? Amikor a mostani tragédiának is eleve nagyon kevés volt a valószínűsége, hogyan számíthatnék arra, hogy legközelebb az a kevés nem fog megint beütni? 
De nem álltam meg itt, hiszen hiába vagyunk a férjemmel makk egészségesek, hiába volt a kisfiúnk is az, egy magzattal annyi minden történhet és nem sorolnám fel, hogy mi mindenről hallottam még ismerősöktől is. Aztán ki tudja? Lehet, hogy a férjemmel vagy velem történik valami. Nem valószínű, hogy a házból kilépve agyon nyom egy zuhanó tégla, de miért is ne fordulhatna elő? Ezen a ponton csődöt mond a statisztika és a valószínűségszámítás. Hiszen kit vigasztal, ha egy, az Alpokba zuhanó utasszállító repülőn ül éppen, hogy egyébként a motor meghibásodásának az esélye mindössze 5%? (Fogalmam sincs, hogy így van-e, csak mondtam valamit.) Lehet, hogy az otthonunk és a munkahelyünk között megtett séta vagy buszutazás alatt elszenvedett közúti baleset valószínűsége csak 3%, (megint csak fogalmam sincs a pontos számokról) de annak, hogy mi ülünk azon a buszon, ami ebbe beleesik már 50, ami nem túl biztató. 


Ám még mielőtt bárki pánik rohamot kapna a felismeréstől (mint én, kis híján), hogy bárkivel bármi, bármikor megtörténhet - s pontosan tudjuk, hogy így van - érdemes azon is elgondolkodni van-e értelme állandó rettegésben élni. Mondom ezt Neked - kedves olvasó - és ugyanakkor magamnak is, amikor azon tűnődöm vajon a következő babánál mikor mondanám el akárkinek is, hogy újra áldott állapotba kerültem? 
Az első elhatározásom szerint legalább a 8. hétig titokban tartanám, mert attól kezdve már van szívhang. Azonban az első trimeszterben még nagyobb a spontán vetélés esélye, inkább várok a 12. hétig, de mi van a koraszüléssel, mert ugye bármi lehetséges... Akkor már jobb, ha csak a 25. hét után szólok, mert ha ilyen korán meg is születik, van esélye túlélni. De hát most is 40 hét és 3 naposan történt a baj, biztos, ami biztos, majd szülés után szólok a "nagyközönségnek" a fejleményekről. Ezen a gondolatsíkon haladva rövid időn belül eljutottam odáig, hogy majd a gyermekem felnőtt korában szól a rokonoknak, amikor késznek érzi rá magát, de olyan 60-70 éves koráig nem kell semmit sem elkapkodni...
Apszurdum.
Ha bármikor bármi megtörténhet, akkor felmerülhet a kérdés: van értelme egyáltalán bármitől is félni? Nem lenne egyszerűbb elengedni a gyeplőt és bízni abban, hogy minden rendben lesz? 

Nincsenek megjegyzések:

Üzemeltető: Blogger.